Engedjük, hogy Krisztus világossága ragyogjon rajtunk keresztül (Gondolatok Apuról)

Illusztrálta: David Green

Talán van valakid, aki már átlépett a fátyol túloldalára – valaki, akire decemberben és karácsony táján egy kicsivel többet gondolsz.

Nekem Apu ez az ember. Decemberben született. Közel 18 évvel ezelőtt, pont karácsony után hunyt el.

Mindig is utazással járó munkája volt.

Repülőgépen utazott, még a fejhallgatók vagy fülhallgatók kora előtt. Nem volt előtte képernyő az üléstámlában. Nem volt online szórakoztatás. Nem volt mobil, táblagép vagy laptop.

Akkoriban három lehetőséged volt, hogy utazás közben elüsd az időt: aludtál; könyvet, folyóiratot vagy napilapot olvastál; vagy pedig a melletted ülővel beszélgettél.

Apu mindig a harmadikat választotta.

Minden útról úgy jött haza, hogy elmesélt egy történetet az útitársáról. Elmesélte az élettörténetét!

Azt nem tudom, hogy édesapám mennyit mesélt nekik magáról. De volt egy rejtélyes készsége: az odafigyelés ajándéka. Az emberek el tudták engedni magukat a társaságában. Eléggé el tudták engedni magukat ahhoz, hogy megosszák a személyes történeteiket, szívfájdalmaktól a diadalokig, és bármi mást is a két véglet között.

És mivel Apu mindig derűlátó volt, Jézus Krisztus igaz tanítványa, ezért tudom, hogy az emberek mindig úgy szálltak ki a gépből, hogy azt érezték, valaki ismeri, hallja és szereti őket; boldogabbak és egy kicsit derűlátóbbak voltak, mint amikor beszálltak.

Apu azt vallotta, amit egyszer Neal A. Maxwell elder (1926–2004), a Tizenkét Apostol Kvóruma tagja vetett papírra: „Ugyanaz az Isten, aki pontos röppályára helyezte azt a bizonyos csillagot évezredekkel azelőtt, hogy az megjelent volna Betlehem felett, ünnepelve ama Kisded születését, legalább ugyanilyen figyelmet fordított arra is, hogy mindegyikünket olyan pontos emberi röppályákra helyezzen, hogy ha szeretnénk, akkor bevilágíthassuk a tájat a személyes életünkben úgy, hogy a világosságunk ne csak vezessen másokat, hanem melengesse is őket.”

Egy másik alkalommal Maxwell elder ekképpen fejezte ki az elképzelést: „[Isten] tervezése és pontossága nemcsak az asztrofizikai röppályákra vonatkozik, hanem az emberi röppályákra is. […] A karácsonyi csillaghoz hasonlóan mindegyikünknek, ha hithűek vagyunk, megvan a röppályája.”

Te vajon odafigyelsz a saját röppályádon keringő emberekre?

Azokra, akiket maga a világegyetem Istene helyezett a te útvonaladra?

Jézus Krisztus tanítványaként te vajon hogyan lehetnél tudatosabb az útjuk melengetésében és megvilágításában?

A minden világosság forrása – Szabadítónk, Jézus Krisztus – arra kér minket, hogy engedjük az Őtőle származó világosságot rajtunk keresztül ragyogni (lásd Máté 5:14–16; 3 Nefi 12:14–16). Ennek az egyik módja az, hogy odafigyelünk a körülöttünk lévő emberekre. Tudomást veszünk róluk. Meghallgatjuk őket. Szeretjük őket. Akkor ragyog legfényesebben a világosságunk, amikor úgy szeretünk, ahogyan Jézus szeretett.

Ebben az időszakban, amikor annak a születését ünnepeljük, aki minden világosság forrása, megosztom az abbéli meggyőződésemet, hogy Ő egyénenként ismer minket, és hogy mindegyikünket szeret. Nem csupán megvilágítja az ösvényt, hanem végtelen és bensőséges engesztelése által biztosítja is a hazavezető ösvényt.