Nagy öröm örvendetes hírei

Az első bejelentést a betlehemi dombokon legeltető pásztorok kapták. Egy angyal és egy mennyei kórus hirdettek „nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: …a Megtartó[t], ki az Úr Krisztus” (Lukács 2:10–11). Valószínűleg azért lettek a pásztorok kiválasztva arra, hogy e nagy örömhírben részesüljenek, mert szelídek és alázatosak voltak. Így egyedülálló módon voltak befogadóak a mennyei üzenetre, és ezt igazolták is az újszülött meglátogatásával. Ezután a szentírás arról számol be, hogy „elhirdeték, a mi nékik a gyermek felől mondatott vala” (Lukács 2:17).

A pásztorként végzett munkájuk, valamint a bárányok, amelyekről gondoskodtak, egyaránt a Szabadító tanításaiban megjelenítendő példákat jelezték előre. Továbbá amikor Jézus elment Keresztelő Jánoshoz a szolgálata elején, e próféta kijelentette: „Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit” (János 1:29).

A Messiás születésének a második bejelentésére a jeruzsálemi templomban került sor két olyan szent szolgának, akiknek az isteni élete méltóvá tette őket arra, hogy elnyerjék a Szentlélek tanúságtételét.

Amikor Mária és József elvitték a kisded Jézust a templomba az elsőszülött után előírt áldozat céljából, Simeon és Anna mindketten tanúságot tettek arról, hogy Ő a Messiás. A szentírások feljegyzik, miszerint Simeon a karjába vette a gyermeket, és áldotta Istent, amiért megengedte neki, hogy lássa az „üdvösség[et]”, ki „világosság… a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izráelnek dicsőségére”. Anna pedig, „egy prófétaasszony”, „oda állván, hálát adott az Úrnak, és szóla ő felőle mindeneknek, a kik Jeruzsálemben a váltságot várták” (Lukács 2:30, 32, 36, 38; lásd még Lukács 2:22–38).

Egy harmadik csoport is tudomást szerzett erről a figyelemre méltó születésről. A Biblia, amint azt Joseph Smith némiképp javította, így számol be erről:

„[N]apkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, mondván:

Hol van a gyermek, a ki megszületett, a zsidók Messiása? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy hódoljunk neki” (Joseph Smith Translation, Matthew 3:1–2; lásd még Máté 2:2).

A feltett kérdésük alapján nem kételkedhetünk afelől, hogy az Úr vezette őket az Ő szent céljai okán. A Biblia tanítása szerint „Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha vele van az Istennek Lelke” (Joseph Smith Translation, 1 Corinthians 2:11]). E bölcsek egy másik földről és kultúrából érkeztek, így a nekik tett tanúság emlékeztetőként szolgált arra, hogy a Messiás minden ember számára született meg. Emellett más célokat is szolgálhatott. A bölcsek által átadott arany és egyéb ajándékok értéke segíthetett Máriának és Józsefnek abban, hogy sietve Egyiptomba utazzanak és ott maradjanak, megmentendő a gyermek Krisztust, amikor a gonosz Heródes király miatt veszélybe került az élete (lásd Máté 2:11–16).

Hát nem érdekes, hogy Krisztus születésének a csodálatos eseménye, valamint ezen esemény fontossága csak a nagyon alázatosakkal, a nagyon szentekkel és a nagyon bölcsekkel lett tudatva? Amint azt James E. Talmage elder (1862–1933), a Tizenkét Apostol Kvórumának a tagja tanította a Jézus a Krisztus című könyvében: „Isten valóban tanúkat támasztott magának, minden emberi osztályhoz és körülményhez illően – az angyalok bizonyságát a szegények és alázatosak számára; a bölcsek bizonyságát pedig Júdea gőgös királya és kevély papjai számára.”

Ha Simeonra és Annára gondolunk, az arra ösztönözhet bennünket, hogy hozzájuk hasonlóak legyünk, és e karácsonyi időszakban mi is megtegyük tanúságunkat a szent születésről és a céljáról.

Számunkra nincs semmi új abban, hogy megünnepeljük Krisztus születését. Az üzenet időtlen és ismerős. Tanították Ádámnak. Prédikálták Izráel gyermekeinek. Kinyilatkoztatták Lehi atya leszármazottainak. A próféták újra és újra kijelentették Jézus Krisztus tanításainak és engesztelésének a központi igazságait. Újra és újra kijelentették az Ő küldetését, és tanították az Ő parancsolatát, mely szerint Isten gyermekei szeressék és szolgálják Istent és egymást. Ezek a korszakokon át elismételt kijelentések alkotják az egész örökkévalóság legfontosabb üzenetét. Akik követik Krisztust, azoknak nem szabad átírniuk ezeket a kijelentéseket, hanem meg kell újítanunk őket mindegyikünk életében.

A karácsony vágyat ébreszt bennünk arra, hogy jobban szeressünk és jobb barátai legyünk másoknak. Az „e földön békesség, és az emberekhez jó akarat” (Lukács 2:14) mennyei kijelentése nem korlátozódik azokra, akik felé már most is szeretettel és törődéssel viseltetünk, hanem az alkalmi ismerősökre, az idegenekre, sőt még az ellenségeinkre is vonatkoztatja a jóakaratot. A karácsony a megbocsátás ideje is: idő arra, hogy begyógyítsuk a régi sebeket, és helyreállítsuk a félresiklott kapcsolatokat.

A karácsony annak is az ideje, hogy véget vessünk az önteltségnek és mások felingerlésének, elfojtsuk a bírálatot, türelmet gyakoroljunk, és ne azt keressük, miben nem értenek egyet az emberek. Ösztönöz bennünket minden személy felkarolására – azokéra, akik a mi hitünket vallják és azokéra is, akik nem – Isten azon parancsa, amelyet Mózesen keresztül adott Izráel gyermekeinek:

„Hogyha jövevény tartózkodik nálad, a ti földeteken, ne nyomorgassátok őt.

Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeressed azt mint magadat” (3 Mózes 19:33–34).

A karácsony idő arra, hogy emlékezzünk: mindannyian egy Mennyei Atya gyermekei vagyunk, aki az Ő Egyszülött Fiát adta, hogy mindenkit megváltson a haláltól, és aki a szabadítás és felmagasztosítás áldásait kínálja az egész emberiségnek ugyanazon feltételekkel.

Krisztus követőiként a legbarátságosabb és legelőzékenyebb embereknek illene lennünk a földön mindenhol. Arra kellene tanítanunk a gyermekeinket, hogy legyenek kedvesek és előzékenyek mindenkivel. Természetesen kerülnünk kell az olyan kapcsolatokat és tevékenységeket, amelyek veszélyes vizekre terelhetik a viselkedésünket, vagy meggyengíthetik a hitünket és a hódolatunkat. Ez azonban ne tartson vissza bennünket attól, hogy közös erőfeszítéssel működjünk együtt bármely meggyőződésű emberekkel – hívőkkel és nem hívőkkel egyaránt.

Néhány évtizeddel ezelőtt Thomas S. Monson elnök (1927–2018) a következő szavakat mondta: „Az ősi pásztorok a gyermek Jézust keresték. Mi azonban Jézust a Krisztust, a mi Bátyánkat, Közbenjárónkat az Atyánál, Megváltónkat, szabadításunk Szerzőjét keressük, aki kezdetben az Atyával volt, aki magára vette a világ bűneit, és oly készségesen meghalt azért, hogy mi örökké élhessünk. Ez az a Jézus, akit mi keresünk.”

Az utolsó napi szentek egyedülállóan alkalmasak Jézus Krisztus szabadító üzenetének az ünneplésére az egész év során. Rendelkezünk a Szentlélek ajándékával, akinek az a küldetése, hogy bizonyságot tegyen az Atyáról és a Fiúról (lásd 2 Nefi 31:18; 3 Nefi 16:6). Egy Mennyei Atya gyermekei vagyunk, aki kijelentette: „ez munkám és dicsőségem – hogy véghez vigyem az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39).

És a Szabadítónk, Jézus Krisztus prófétái – aki az Ószövetség Jehovája, az Úr, Izráel Istene – kijelentették az Ő evangéliumát:

„[Ő] eljött a világra, méghozzá Jézus, hogy keresztre feszítsék a világért, és viselje a világ bűneit, és megszentelje a világot, és minden hamislelkűségtől megtisztítsa azt;

Hogy általa mindenki megszabadulhasson, akit az Atya az ő hatalmába helyezett és általa alkotott;

Aki dicsőíti az Atyát, és kezének minden alkotását megszabadítja” (Tan és szövetségek 76:41–43).

Így hát az Ő visszaállított egyházában kijelentjük, hogy „Krisztus engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az evangélium törvényeinek és szertartásainak” (Hittételek 1:3). Az ősi és az újkori prófétákkal együtt pedig ezt mondjuk: „Köszönet Istennek az Ő isteni Fia páratlan ajándékáért.”