Gyógyulás a templomban

A templomi hódolat és a gyógyítás közötti kapcsolat a szentírásokban gyökerezik. Máté elmondja, hogy amikor a Szabadító ellátogatott a jeruzsálemi templomhoz, Ésaiás prófétára utalva kijelentette: „Az én házam imádság házának mondatik.” Aztán azt olvassuk, hogy „menének hozzá vakok és sánták a templomban; és meggyógyítá őket” (Máté 21:13–14; lásd még Ésaiás 56:7). A visszaállítás során a templomban megtapasztalt gyógyulás e mintázata azt az újszövetségi buzdítást követi, mely szerint „imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jakab 5:16).

A pionírok korában sokan küldtek levelet és táviratot a templomoknak azzal a kéréssel, hogy emlékezzenek meg róluk a templomi imákban. Néhányan hosszú utat tettek meg azért, hogy gyógyulásra leljenek a templomokban, ahol az emberek gyógyulási céllal megkeresztelkedhettek a keresztelőmedencében vagy gyógyító áldást kaphattak azoktól a szentektől, akiket ilyen templomi szolgálatra hívtak el. Amint azonban utolsó napi szentek egyre nagyobb számban kezdtek el templomi munkát végezni az őseikért, az egyházi vezetők véget vetettek annak a gyakorlatnak, hogy a szentek gyógyító áldásokért menjenek a templomba. Papsági áldásokat ugyanis bárhol lehetett adni, ahol éppen a szenvedő ember volt, viszont a templomi szertartásokat muszáj volt az Úr házában elvégezni.

A templomok azonban még e változtatás ellenére is a gyógyulás helyei maradtak. Napjainkban az egyháztagok benyújthatnak olyan neveket, amelyeket szeretnének belefoglaltatni a templomi imákba. Ezt személyesen is meg lehet tenni a templomban, valamint online vagy a Member Tools-mobilalkalmazásban.

Jézus Krisztus szolgálattétele mind az Újszövetségben, mind pedig a Mormon könyvében figyelemre méltó azon erőfeszítés miatt, melyet a betegek és szenvedők meggyógyítására fordított. A Mormon könyve azt is elmagyarázza, hogy ez a gyógyítás az egész emberiségre kiterjed. A Szabadító azért is szenvedett, halt meg és támadt fel, „hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:12). Jézus Krisztus mindenkit ekképpen hív: „[B]ánjátok meg bűneiteket, és tér[je]tek meg, hogy meggyógyíthassalak benneteket” (3 Nefi 9:13). Ez a gyógyulás testi is lehet, ám vannak olyan lelki és érzelmi megrázkódtatásaink is, amelyek meggyógyulhatnak Krisztusban.

Például a visszaállítás egyik korai, válságos időszakában Jézus Krisztus emlékeztette a Tizenkét Apostol Kvórumát a nagyszabású megbízatásukra, majd kijelentette, hogy kísértéseik és megpróbáltatásaik is lesznek. Kifejtette, hogy „ha nem keményítik meg a szívüket, és nem merevítik meg a nyakukat ellenem, akkor megtérnek, és én meggyógyítom őket” (Tan és szövetségek 112:13), ami arra utalt, hogy a Szabadító meg fogja gyógyítani a lelki gyötrelmeiket.

Napjainkban, amikor az egyháztagok szent szövetségeket kötnek és tartanak meg, várakozással tekintenek arra, hogy majd „megszenteli [őket] a Lélek testük megújulására” (Tan és szövetségek 84:33; lásd még 89:18). Azzal is tisztában vannak azonban, hogy nem kizárólag a testi gyengeségek jelentik azokat a gyötrelmeket, amelyek gyógyulásra szorulnak. Az utolsó napi szenteket is sújtja az emberiséget érő összes csapás, és a templomokban gyógyulást találnak az összetört szívekre, az összetört kapcsolatokra, sőt még az összetört elvárásokra is. Mindenki bátran elfogadhatja Jézus Krisztus azon felhívását, hogy „szívük minden szándékával hozzá… jö[jje]nek, és [ő] meg fog[ja] gyógyítani őket” (3 Nefi 18:32).

A csodás gyógyulások számos utolsó napi szent életében adatolhatók. Miután például a Nauvoo templom egyik csoportjában szertartást végeztek és imádkoztak Vilate Kimballért, ő azonnal jobban lett. Azonban nem minden ima eredményez csodálatos közbeavatkozást. Amikor pedig az Úr közbeavatkozik és megáld minket, a gyógyulás talán csak néhány hónapig vagy évig tart ki. Végül a halandó életünk halállal végződik. Ám megvan bennünk a reménység, hogy „amikor eljön az Úr, és a régi dolgok elmúlnak, és minden dolog megújul”, akkor mi „feltámad[un]k a halálból, és azután nem hal[un]k meg, és örökséget kap[un]k az Úr előtt a szent városban” (Tan és szövetségek 63:49).

Másfél évvel azt követően, hogy azon az 1843-as templomi gyűlésen imádkoztak érte, Jennetta Richards elhunyt. A saját hite, valamint családja és a templomi közösségük egyesült hite ellenére Jennetta 1845. július 9-én, közvetlenül délelőtt 10 óra után kilehelte a lelkét. A szentírások kifejtik, hogy még ha meg is van a gyógyuláshoz szükséges hit, a gyógyulás csak akkor következik be, ha az illető „nincs halálra szánva” (Tan és szövetségek 42:48). Joseph Smithhez hasonlóan, akit 1844 nyarán gyilkoltak meg, Jennetta sem érte meg, hogy lássa a templom elkészültét. Mégis segített lefektetni a visszaállítás során végzendő templomi hódolat alapját. Ennek az alapnak képezte a részét az a példája is, hogy egy mások által elmondott imán keresztül törekedett gyógyulásra az Úrtól – egy olyan ima által, amelyet ugyanúgy mondtak el, ahogyan azt ma is megtapasztaljuk a templomokban.