Az új anyukának, akinek a kisbabája sosem alszik

Fénykép a szerző jóvoltából

Először voltam édesanya, kilenc hónapos ikrekkel. A férjem éjszakai műszakban dolgozott, így éjszaka egyedül kellett gondoskodnom a kisbabáimról. Egy apró bérelt házban laktunk, eredeti fapadlóval, amely minden mozdulatomra nyikorgott. Az éjszaka igazi megpróbáltatássá vált, mivel a két hálószobánk igen közel volt egymáshoz, és már előre rettegtem a lépteim miatt.

A kisbabáink többnyire jól aludtak, amiért nagyon hálás voltam. Voltak azonban olyan éjszakák, amikor a jobban alvó gyermekem sírva ébredt, elkerülhetetlenül felébresztve a nehezebben alvót. Így magamra maradtam két fáradt, üvöltő babával.

Mondanom sem kell, hogy idegőrlő és kétségbeejtő volt egyedül lecsendesíteni két kisbabát az éjszaka közepén.

Egy éjjel ismét ugyanez történt, de gyorsan sikerült megnyugtatnom a nappaliban az egyiküket, aki majdnem vissza is aludt. Visszamentem a másik kicsi lányomért, aki még mindig sírt, és a karomba vettem. Miközben egyre feszültebb lettem, felnéztem a falra, és láttam a kiságyuk felett a Krisztust ábrázoló képet, amelyen gyermekek veszik Őt körül. Arra gondoltam, milyen türelmes, szeretetteljes és gyengéd volt Ő velük.

Ahogy oldalra pillantottam, a sötétben megláttam a tükörképem körvonalait, babával a karomban. Amikor azt a kis tükröt annak idején felraktam a szomszédos falra, fel sem tűnt, hogy milyen párhuzamot teremt majd a festménnyel. Ám amint oda-vissza pillantottam – a Szabadító képére a gyermekekkel, valamint saját magamra az én drága, üvöltő babámmal –, hirtelen ráeszméltem, hogy nem vagyok ebben magamra hagyva. Úgy éreztem, hogy a fáradt anyuka, akit a tükörben látok, lehetne türelmesebb, szeretetteljesebb és gyengédebb, mint amilyennek akkor éreztem magam. Lehetnék pont olyan, mint Ő és az Ő példája.

Olyan pillanat volt ez, amelyet nem fogok egyhamar elfeledni. Hálás vagyok az emlékeztetőért, hogy soha nem vagyok egyedül, és az Ő példájáért, hogy miként bánjak a gyermekeimmel, még (és főleg) az ilyen pillanatokban is az éj közepén.

Az óta az éjszaka óta különleges vigaszra leltem a szentírások szavaiban, amelyek arra emlékeztetnek minket, hogy soha nem vagyunk egyedül – sem a megpróbáltatásainkban, sem a bánatunkban, sem pedig az új anyaság miatti kimerültségben.

Amint azt Robert D. Hales elder (1932–2017) a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette: „az én »Gecsemánémban« és a tiétekben nem vagyunk egyedül. Ő, aki mifelettünk őrködik, »nem szunnyad és nem alszik« [Zsoltárok 121:4]. Angyalai a fátyolnak ezen és a túlsó oldalán is »körülött[ünk vannak], hogy hordozzanak« [Tan és szövetségek 84:88]. Különleges tanúságomat teszem arról, hogy Szabadítónk ígérete igaz: »a kik az Úrra várnak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!« [Ésaiás 40:31].”

A kisbabák, akik az éjszaka közepén ébrednek, nem biztos, hogy egyhamar abbahagyják majd. Azonban mi vigaszt meríthetünk abból a tudásból, hogy amikor ott vagyunk a gyermekeinknek, akármilyen fáradtan és feszülten, a Szabadítónk és Mennyei Atyánk is mindig ott van számunkra.