Hiszek
Siket emberként kívülállónak éreztem magam. Az egyházban megtaláltam a helyemet
Az, hogy az Úr egyházának a tagjává váltam, megtanította nekem, hogy bármilyen kihívásokkal is nézünk szembe, az Őbelé vetett hit és remény békességet, célt és összetartozást nyújthat nekünk.
Siketként felnőve gyakran éreztem úgy, hogy láthatatlan vagyok és el vagyok szakadva a világtól, mely körbevesz. Bizonytalan voltam abban, hogy találok-e valaha egy olyan helyet, ahová igazán beleillek.
E kihívások ellenére nem voltam hajlandó feladni. Hittem abban, hogy többet tartogat számomra az élet mint a küszködések, melyekkel szembenéztem, és elszántam kerestem azt.
Az egyház megtalálása
Néhány évvel ezelőtt az életcélomat kerestem, amikor rátaláltam az ASL Followers of Jesus Christ in Washington, D.C. [Jézus Krisztus amerikai jelnyelvet használó követői Washington DC-ben] nevű Facebook-oldalra.
Soha nem hallottam Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházáról, de ismertem az amerikai jelnyelvet, és valami megfogott ebben a weboldalban. Hozzászóltam egy bejegyzéshez, és meglepetésemre valaki válaszolt. Az oldalért felelős misszionárius nővérek két kérdést tettek fel nekem:
„Hogyan találtál ránk?”
„Mit tudsz Jézus Krisztusról?”
Őszintén válaszoltam: Nincs hitem, reményem és önbecsülésem. A misszionárius nővérek válasza mindent megváltoztatott. Arra buzdítottak, hogy összpontosítsak a Mennyei Atyába és Jézus Krisztusba vetett bizalomra, és azt ígérték, hogy ők átsegítenek a küszködéseimen. Bár eleinte kétkedő voltam, éreztem, hogy a szavaik megérintenek.
Miközben az evangéliumot tanulmányoztam, rájöttem, hogy az élet egy utazás, mely visszavezet Mennyei Atyához, tele hullámvölgyekkel, kanyarokkal és fordulatokkal. Azonban tudtam, hogy Jézus Krisztusba vetett hittel és reménnyel képes vagyok végigjárni ezt az utat, valamint békességre és boldogságra lelni (lásd 1 Nefi 17:13).
A következő néhány hónapban együtt dolgoztam az amerikai jelnyelvi misszionárius nővérekkel Washington DC-ben, tanultam az evangéliumot és növekedtem a hitemben. Istentiszteletre jártam, tevékenységeken vettem részt, és még a Washington DC templomba is ellátogattam a nyílt napok során. Amikor először léptem be a celesztiális terembe, olyan békességet és nyugalmat éreztem, melyet azelőtt még soha nem tapasztaltam meg.
Az utamat járva új kihívásokkal és lehetőségekkel szembesültem. Átjelentkeztem egy másik főiskolára New York államban, ahol nemcsak új barátokat szereztem, hanem elmélyítettem a hitemet is. Ez idő alatt úgy döntöttem, hogy megkeresztelkedem. Ez a döntés jó irányban alakította át az életemet.
Békességre és összetartozásra lelve
Amikor csatlakoztam az egyházhoz, úgy éreztem, végre megtaláltam a helyemet.
Neil L. Andersen elder szavai a Tizenkét Apostol Kvórumából folyamatosan emlékeztetnek arra a reményre, amely ma már bennem él: „Az örök élet iránti reményünk Krisztus kegyelme és a saját választásaink által válik valóra”. Ezek a szavak segítenek bizonyosságot éreznem azzal kapcsolatban, miszerint nem vagyok egyedül, és hogy Jézus Krisztus áldozata lehetőséget ad nekem bűnbánatot tartani, valamint visszatérni Mennyei Atyámhoz.
Bár életem nagy részében kívülállónak éreztem magam, az egyház az összetartozás érzését keltette bennem és célt adott. A Jézus Krisztusba vetett hit által felfedeztem, hogy Isten gyermeke vagyok, méltó a szeretetre és az örök boldogságra. Ahol korábban elszigeteltséget és egyedüllétet éreztem, ott most a mély összetartozás érzése tölt el, és tudom, hogy soha nem vagyok egyedül, bármilyen kihívással is nézek szembe.
Ha békességre, összetartozásra és célokra törekedsz az életedben, arra buzdítalak, hogy tedd meg a saját utazásod első lépését Jézus Krisztus evangéliumának a felfedezése és az Őbelé vetett hited elmélyítése által.
Fedezd fel az isteni kiléted elfogadásából származó reményt. Tudd, hogy soha nem vagy egyedül – és hogy Mennyei Atya és Jézus Krisztus át fognak segíteni a küzdelmeiden.