Kisgyermekes anyák számára
Azt hittem, nem beszélhetek a kihívásaimról, mert „van, akinek rosszabb”
Vajon hálátlan voltam, amiért hangot adtam a várandósságommal kapcsolatban felmerült nehézségeknek?
A terhességem ötödik hetében elkezdődtek a reggeli rosszullétek. Viszont nem is csak reggel jelentkeztek.
Hanem állandóan. Egyedül akkor nem, amikor aludtam.
De nemcsak a testi tünetekkel kellett „hegymenetben” küzdenem, hanem majdnem ugyanilyen rossz volt a fejemben tomboló mentális csata is.
Vajon amiatt, hogy nyomorultnak és boldogtalannak éreztem magam, netán hálátlanná váltam volna a bennem növekvő babáért? Volt-e jogom ahhoz, hogy a szenvedéseim végét kívánjam, miközben ismerek olyan nőket, akikről tudtam, hogy nem is lehet gyermekük vagy éppen veszteséggel küszködtek?
Amikor összevetettem a kihívásaimat másokéval, bűntudatot éreztem, amiért hangot adok a fájdalom, küszködés vagy gyötrődés bármiféle – akár testi, akár érzelmi – érzésének.
Hamarosan azonban rájöttem, hogy mindent teljesen félreértettem.
A hasonlítgatás magányossága
Napjainkban az egyik legnehezebb dolog az anyaságban a tökéletességre irányuló állandó nyomás, amely azt eredményezi, hogy egymáshoz hasonlítgatjuk magunkat. A média, a szomszédok vagy a család egymással versengő hangjai azt eredményezhetik, hogy megkérdőjelezzük az anyai értékünket vagy képességeinket, alacsonyabb rendűnek tekintjük magunkat, amiért nem ütjük meg mások mércéjét, végül pedig nem értékeljük eléggé az anyaságba fektetett szeretetünket és erőfeszítésünket.
Én viszont kénytelen vagyok azt hinni, hogy isteni Teremtőnk nem ezt kívánja számunkra.
Jeffrey R. Holland elnök, a Tizenkét Apostol Kvóruma ügyvezető elnöke így emlékeztetett minket: „Nem versengünk egymással, hogy meglássuk, ki a leggazdagabb vagy a legtehetségesebb vagy a legszebb vagy akár a legáldottabb.”
Azért sem versengünk ám egymással, hogy meglássuk, kinek megy a legrosszabbul! A terhességem magányos órái során úgy éreztem, hogy csak boldogságot és derűt szabad sugároznom azok felé, akiknek a küzdelmeit a magaménál súlyosabbnak ítéltem. Valójában depressziót és reménytelenséget éreztem, miközben azon tűnődtem, vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy anya legyek. Ettől az összehasonlítgatástól aztán csak még magányosabb lettem.
Ahogy azonban Claudio D. Zivic elder a Hetvenektől mondta: „Mindegyikünk élete másmilyen. Mindannyiunknál eljön a próbatételek ideje, a boldogság ideje, a döntések meghozatalának ideje, az akadályok leküzdésének ideje, valamint a lehetőségek kihasználásának ideje.”
A tapasztalataink eltérőek, ezért pedig másképpen nehezek. Elismerhetjük a saját és mások helyzetének a nehéz voltát úgy is, hogy közben nem mérjük ezeket egymáshoz.
Egyszerre érezheted
Úgy döntöttem, megbeszélem az érzéseimet egy terapeutával, aki az egész életemet megváltoztató igazságot tanított nekem az érzelmekről:
Egyszerre több érzelmet is érezhetünk.
Miután tanúja volt háborúknak és viszálykodásnak a nefiták és a lámániták között, Alma próféta ezt írta: „És így látjuk a bánat nagy okát, és az örvendezését is – a bánatét az emberek közötti halál és pusztulás miatt, és az örömét Krisztus életre vivő világossága miatt” (Alma 28:14).
A nefiták bánatot és örömöt éreztek.
Rájöttem, hogy én is érezhetem magam feldúltnak a próbatételeim miatt, miközben hálásnak is érzem magam, amiért várandós vagyok.
Dieter F. Uchtdorf elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította:
„Amikor hálásak vagyunk Istennek a körülményeink közepette, akkor gyengéd békességet tapasztalhatunk a megpróbáltatások során is. Bánatunk közepette is képesek vagyunk felemelni szívünket dicséretben. Fájdalmunkban is képesek vagyunk örvendezni Krisztus engesztelésében. […]
Hálásnak lenni a gyötrelmek idején nem azt jelenti, hogy elégedettek vagyunk a körülményeinkkel. Azt viszont igen, hogy a hit szemével a mai kihívásainkon túlra tekintünk.”
Nyugodtan engedhetjük, hogy átérezzük az összes érzelmünket, miközben hálát is adunk Istennek az Ő áldásaiért és irgalmáért.
A Szabadító mindannyiunkért szenvedett
Amikor a Szabadító az engesztelése során szenvedett, nem rostálta át mindannyiunk összes leendő próbatételét és élményét, hogy kiválogassa azokat, amelyeket a legrosszabbnak ítél, és azután csak azokért szenvedjen. Az összeset hordozta.
Ebbe beletartozik – amint azt Zivic elder megfogalmazta –, hogy „szenvedett a bűneinkért, a fájdalmainkért, a depressziónkért, a szorongásunkért, a gyengeségeinkért és a félelmeinkért, így hát tudja, hogyan segítsen nekünk, hogyan lelkesítsen bennünket, hogyan vigasztaljon bennünket, és hogyan erősítsen meg bennünket, hogy kitarthassunk és elnyerhessük azt a koronát, amely fenn van tartva azoknak, akik nem győzetnek le”.
Jézus Krisztus engesztelése végtelen. Miközben az élet megpróbáltatásaiban, valamint az anyaság hullámhegyei és hullámvölgyei között gázolunk, fejezzük ki végtelen hálánkat Szabadítónknak – akár könnyek között, akár örömmel –, és emeljük fel egymást!