A misszió mezejéről
Amikor túl beteg voltam a misszionáriusi munkához, helyette családtörténeti munkát végeztem
Amikor az elhunyt őseim családtörténetét kutattam, az élő családtagjaimnál is áldásokat tapasztaltam.
Emlékszem arra a napra, amikor két, elegáns fehér inget és nyakkendőt viselő férfi jött el hozzánk. Édesanyám úgy döntött, beengedi őket, ők pedig jézus Krisztus evangéliumát tanították nekünk. Az egész családom megtért az egyházhoz.
Mongóliában azonban nehéz volt egyháztagnak lenni, mert a kereszténység meglehetősen új volt a helyi közösségünkben. Sok kihívással és kísértéssel szembesültem. Szerencsére a családom mindig mellettem állt, és arra bátorított, hogy az evangélium szerint éljek.
Akkoriban még nem tudtam, milyen nehézségekkel fogok egy nap szembesülni – vagy hogy egy nap majd a fátyol mindkét oldalán lévő családtagjaim segíteni fognak, hogy átvészeljem a nehéz időszakokat.
A családtörténeti munka csodája
Mialatt missziót szolgáltam, súlyos egészségügyi gondjaim támadtak, krónikus fájdalmat is beleértve. A misszióelnököm biztosított róla, hogy jó misszionárius voltam, és megengedte, hogy a hazatérést válasszam a gyógyulásom érdekében; én azonban nem akartam távozni. Annak idején visszautasítottam egy nagyszerű sportösztöndíjat azért, hogy inkább szolgáljak, és a családom is rengeteg áldozatot hozott, hogy segítsen nekem fedezni a missziómat. Nem tudtam, mit tegyek.
Miközben ezzel a döntéssel küzdöttem, a fájdalmaim különösen erőteljessé váltak. Három napra ágyba kényszerültem, mert nem tudtam megállni a lábamon. Szerettem volna valahogy továbbra is szolgálni, így aztán azokban az ágyhoz kötve töltött órákban a családtörténetemet kutattam. Elkezdtem új családi neveket küldeni édesapámnak és az otthoni családtörténeti szakértőnek.
Egy nap felhívott az otthoni egyházközségem családtörténeti szakértője, és elújságolta, hogy az ükszüleim szertartásait jóváhagyták és elvégezték a templomban! Mongóliában nem voltak templomok, ezért csoda volt, hogy ez ilyen gyorsan megtörtént. Átjárt engem a Lélek, és azonnal eldöntöttem, hogy maradok a missziómban.
Kiugrottam az ágyból, megragadtam a társamat, és azt mondtam: „Menjünk, tanítsunk!” Meglepődve látta, hogy állok. Mindössze öt perccel azelőtt olyan voltam, mint egy hulla – még ahhoz is alig tudtam talpra kecmeregni, hogy egyek vagy igyak. Hirtelen azonban a fájdalmam teljesen eltörpült ahhoz a vágyamhoz képest, hogy segítsek másoknak rátalálni a Krisztusba vetett hitükre. Tudtam, hogy el kell mennünk megosztani az evangéliumot, hogy mások is megtanulhassák, hogyan segítsenek a családjuknak.
Gerrit W. Gong elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt mondta: „Az őseinkhez való kapcsolódás meglepő módokon változtathatja meg az életünket. A próbatételeikből és a sikereikből hitet és erőt merítünk.”
Az én életem is megváltozott, amikor erőt merítettem Jézus Krisztusból azáltal, hogy a családtörténeti munka által elérhetővé tettem mások számára az Ő evangéliuma szabadító szertartásait. Az Ő hatalma képessé tett engem arra, hogy befejezzem a missziómat.
Erő a fátyol mindkét oldalán
Évekkel később édesapám elhunyt. Az élete során idővel kevésbé tevékennyé vált az egyházban, ezért elkezdtem dolgozni a templomi szertartásai elvégzésén. A szabadítás tervéről és a családtörténeti munkáról való bizonyságom vigaszt ad nekem, mert tudom, hogy egy nap majd újra találkozom édesapámmal. Amikor ez megtörténik, szeretném majd elmondani neki, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a családunk együtt lehessen.
Azóta már én is nős vagyok és nekem is vannak gyermekeim. Azáltal, hogy megerősítjük a családunkat a fátyol túloldalán, megerősítjük a családunkat a földön is.
Russell M. Nelson elnök egyszer ezt mondta: „Bár a templomi és családtörténeti munkának hatalmában áll megáldani a fátyol mögött lévőket, ugyanilyen mértékben hatalmában áll az is, hogy áldást hozzon az élőkre. Finomító hatással van azokra, akik részt vesznek benne. Ők szó szerint segítenek felmagasztalni a családjaikat.”
A családtörténeti munka közös végzése mindig is Krisztust állította a családom középpontjába. A gyermekeim nagyon élvezik, amikor felhívhatják a rokonaikat, hogy többet tudjanak meg az életükről, és ilyenkor aztán a rokonok is fellelkesülnek! Azt érezzük, hogy egységbe forrunk és összekapcsolódunk a tágabb rokonságunkkal, legyenek akár élők, akár elhunytak.
A szentírásokban van egy történet egy szegény özvegyasszonyról, aki csak két fillért tud adakozni a perselybe, míg a körülötte lévő gazdag emberek mindenféle kincseket adnak. Az Úr azt tanítja a tanítványainak, hogy az özvegyasszony adománya sokkal többet ér: „Mert azok mindnyájan az ő fölöslegükből vetének; ez pedig az ő szegénységéből, a mije csak volt, mind beveté” (Márk 12:44).
Ha jól belegondolunk, az a családtörténeti munka, amelyet a családom végez, igen kevés ahhoz képest, hogy hány emberért kell még azt elvégezni. Tudom azonban, hogy Mennyei Atya nagyon is értékesnek fogja tekinteni az erőfeszítéseinket, amikor minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a fátyol mindkét oldalán megerősítsük a családunkat.