A Heti FF-ből
Ha nem csinálhatnám tovább, amit szeretek, akkor ki lennék?
Amikor elveszítettem, amiről azt gondoltam, hogy meghatározta, ki vagyok, megtanultam, hogy a kilétem, ami leginkább számít, az, hogy Isten gyermeke vagyok.
Fénykép a szerző jóvoltából
A röplabda mindig is fontos része volt az életemnek. A röplabda volt a mindenem! Miután leérettségiztem, egyetemi sportösztöndíjat kaptam.
A tanév kezdete előtt azonban az orvosom elmagyarázta, hogy a Marfan-szindrómám miatt – ami a szív főbillentyűjét károsító betegség – kockázatos lenne sportolnom. Az egyetemem orvosi okokból kizárt a röplabdázásból. Megtarthattam az ösztöndíjamat, de nem versenyezhettem.
Összeomlottam. Továbbra is igyekeztem közel maradni az Úrhoz, de sajgott a szívem. Mindig röplabdázóként tekintettem magamra. Ki vagyok nélküle?
Egy késztetést követve
Egy nap edzés után az egyik csapattársammal elsétáltunk egy kis üzlet mellett, ahová kiraktak egy „kisegítőt felveszünk” feliratú táblát. Nem kerestem munkát, de mivel több időm maradt, úgy gondoltam, hogy kellemes figyelemelterelés lenne, és még aznap felvettek.
A munka boldogságot és célt adott az életemnek, mivel azonban továbbra is utazgattam a röplabdacsapattal az idény alatt, bántott az érzés, hogy a röplabdás álmaim egyszerre voltak oly közel s oly távol.
Egyik este letérdeltem, és így imádkoztam: „Mennyei Atyám! Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezt tovább csinálni.” Miközben csendben ültem, késztetést éreztem, hogy olvassam el a pátriárkai áldásomat. Újra és újra az a gondolatom támadt, hogy szolgáljak missziót.
Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot. Soha nem akartam missziót szolgálni. A késztetés azonban nem múlt el.
Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy fontolgatom a missziós szolgálatot, apukám nyersen azt kérdezte: „Minek? Ingyen járhatsz iskolába. Fenntartják majd az ösztöndíjad?”
„Nem” – feleltem.
„Ki fogja kifizetni a missziódat?”
Akkor beugrott. Az a „jó kis munka” amelyet kaptam, nem a véletlen műve volt, gyengéd irgalmasság volt, amely segít majd fizetni a missziómat.
Azt válaszoltam apukámnak, hogy én fogom fedezni a költségeket, és bizonyságot tettem neki arról, hogy az engedelmesség áldásokat eredményez. Hamarosan elhívást kaptam, hogy Ausztráliában szolgáljak. A mardosó szomorúságomat békesség és öröm váltotta fel. Tudtam, hogy ott vagyok, ahol az Úr szeretné, hogy legyek.
Isteni kilétem felfedezése
A missziómon megtanultam, hogy sokkal több vagyok, mint pusztán egy röplabdajátékos.
Amint azt Russell M. Nelson elnök (1924–2025) is tanította:
„Ha azonban bármelyik címke átveszi a helyét a legfontosabb ismertetőjegyeidnek, a következmények lelkileg fojtogatóak lehetnek. […]
[E]gyetlen ismertetőjegynek sem szabad háttérbe szorítania, felváltania vagy elsőbbséget élveznie e három időtálló meghatározással szemben: Isten gyermeke, a szövetség gyermeke és Jézus Krisztus tanítványa.”
Amikor változnak a dolgok – és biztosan fognak –, a mennyei szülők gyermekeként és Jézus Krisztus tanítványaként betöltött kilétem állandó marad.
A misszióm után visszatértem az egyetemre. A misszióm előtt a szívbillentyűm vészesen kitágult, úgyhogy nem is terveztem, hogy újra röplabdázok majd. Azonban útmutatásért imádkoztam, és elolvastam a pátriárkai áldásomat, amely csendes megerősítést adott nekem.
Csodákat keresni és csodákat várni
A hazatérésem után részt vettem az általános konferencián. Kristin M. Yee nővér, második tanácsos a Segítőegylet Általános Elnökségében, elmesélt egy történetet egy festményéről, amely a Szabadítót ábrázolta. Véletlenül túl korán kente fel rá a lakkot, ezzel elmaszatolva a munkát, amelybe szívét-lelkét beleadta. Imádkozott, és egész éjjel azon dolgozott, hogy helyrehozza.
„[E]mlékszem, ahogy reggel a festményt nézegettem – jobbnak tűnt, mint azelőtt. […] Amit menthetetlen hibának gondoltam, lehetőséget adott az Ő irgalmas kezének a megnyilvánulására. Nem hagyta magára sem a festményt, sem engem.”
Éreztem, amint a Lélek azt súgja, hogy az Úr engem sem hagyott magamra. Fontos volt neki a vágyam, hogy újra röplabdázhassak.
Úgy döntöttem, elmegyek egy kardiológushoz. A legfrissebb leleteim átnézése után az orvos döbbentnek tűnt.
„Mit csinált az elmúlt 18 hónapban?” – kérdezte.
„Missziót szolgáltam” – feleltem zavartan.
„Nos, a szívbillentyűje 4,6 cm volt, de most csak 3,94 cm-es. Ez példátlan. Valahogy… összehúzódott.”
Egy másik szakember is megerősítette: a szívem jobb lett. Nemcsak stabil volt az egészségi állapotom, hanem újra engedélyezték a röplabdázást is.
Nem sokkal ezután egy másik egyetem felajánlott nekem egy helyet a csapatukban – ösztöndíjjal. Tudtam, hogy ez nem véletlen, hanem csoda.
Amint azt Nelson elnök tanácsolta: „Keressetek csodákat, és számítsatok rájuk!” Megtanultam, hogy amikor engedelmesek maradunk és emlékezünk az isteni kilétünkre, az Úr felmagasztalja az erőfeszítéseinket. Ő vezet és meggyógyít minket, és meg tudja nyitni azokat az ajtókat, amelyekről azt gondoltuk, örökre bezárultak előttünk.