Ezen a húsvéton állj meg, és gondolj bele a liliomokba

A Krisztus általi békességre törekvésem egyik módja az, hogy verseket írok. A költészet az életelemem, így hát az elmúlt két évben azáltal követtem a Szabadító cselekedeteit, hogy a nagyhét minden egyes napjára írtam egy-egy verset.

Az első évben arra éreztem késztetést, hogy verseket írjak a Szabadító iránti szeretetem és hálám kifejezéseként, valamint azért, hogy többet tudjak meg az Ő cselekedeteiről. Ez nagy hatással volt rám, de a természeténél fogva még nem volt meghitt. Leginkább úgy írtam, mintha a tetteit jellemezném.

A következő évben azért írtam verseket, hogy békességre leljek a Szabadítóban, és mert követni akartam az Első Elnökség azon tanácsát, hogy még fontosabbá tegyem a húsvétot az életemben. A Krisztussal való kapcsolatom ténylegesen elmélyült, mert kerestem Őt. Azok szemszögéből írtam, akik a tanúi voltak az Ő munkálkodásának és tanításainak. Ez mélyen megindító és hihetetlenül meghitt volt.

Annak a szavakba öntését jelentette, hogy milyen lenne az élet olyasvalaki számára, aki semmit mást nem tud adni, csak saját magát. Vagy olyasvalaki számára, aki nem szenved súlyos testi betegségben és nincs fogságban, de lelkileg megsebződött és meg van kötözve. Vagy olyasvalaki számára, aki valójában soha nem adott szeretetet, és lenyűgözte az, amit Jézus a legnagyobb szeretetről mondott.

Mindezek és még több minden átgondolása segített abban, hogy még hálásabb legyek a Szabadító csodálatos és tökéletes életéért, és még alázatosabb ámulatba ejtsen.

Miközben átgondoltam a Szabadító cselekedeteinek a részleteit, rájöttem, hogy Ő nagyon közel van hozzám. Bár nem voltam ott, hogy halljam a „Lázár, jőjj ki!” (János 11:43) szavakat, és azt sem láttam, ahogyan könnyekre fakadt, de miközben elmélkedtem és írtam, úgy éreztem, mintha a Betánia melletti sírboltnál lennék.

A világ egyes részein az a mondás járja, hogy „állj meg, és szagold meg a rózsákat”, arra emlékeztetve az embereket, hogy lassítsanak le, amikor túlságosan nyugtalanok és feszültek az élet derűs vonatkozásainak az észrevételéhez. Mi lenne, ha inkább megállnánk, és belegondolnánk a liliomokba (lásd Máté 6:28), amint azt Krisztus tanította? Mi lenne, ha szándékosan törekednénk arra a boldogságra, megelégedettségre és békességre, melyet Ő kínál nekünk?

Szerintem a kulcs az, hogy időt adjunk magunknak arra, hogy az Ő szeretetteljes cselekedeteinek és szavainak a részleteiben éljünk. Képzeld el, hogy az ősi Jeruzsálemben vagy, és Krisztus tanításaira reagálsz. Példának okáért, próbáld meg elképzelni, hogy a kereszt közelében vagy, és hallod, amint a Szabadító arra kéri Mennyei Atyát, hogy bocsásson meg azoknak, akik keresztre feszítették Őt (lásd Lukács 23:34). Milyen hatással lenne ez rád?

Vagy ez: A Szabadító az imént olyan békességet ígért neked, amely semmihez nem fogható, amit eddig éreztél (lásd János 14:27). Ám te úgy véled, hogy a Messiásnak az izráeliták római uralom alóli kiszabadítása által kellene békességet hoznia, és erre nem került sor. Akkor miféle békesség az, amiről tanított?

Vagy ez: Évek óta követed Krisztust. Ám Ő meghalt. Odamentél, hogy gondoskodj a holttestéről, és csak egy üres sírboltot találtál. Hogy érzed magad? (Lásd János 20:1–13.)

Mit tettem tehát, hogy békességre leljek Jézus Krisztusban? A magam módján belegondoltam a liliomokba. Rászántam az időt, hogy utánanézzek az Ő szeretetének az életéről szóló történetekben, és rá is találtam. A legcsodálatosabb része az volt, hogy Ő tárt karokkal várt rám.

Ha belegondolunk a liliomokba, ráébredünk, hogy az Őbenne való békesség nemcsak a szenvedés befejeztével a miénk. Mindig a miénk lehet.

Legyen ezen a húsvéton békességed Krisztusban, ahogyan nekem volt!