Isten dolgai nyilvánvalóvá lesznek

Bár volt már egy időpontom néhány nappal későbbre egy ideggyógyászhoz, azon a januári reggelen a nővérem, Kylie, azt a késztetést érezte, hogy a családomnak be kell vinnie engem az egyik közeli kórház ügyeletére. Az orvosok gyorsan elrendeltek egy CT-vizsgálatot, valamint a folyadék okozta nyomás csökkentése érdekében megejtették az első gerinccsapolást, amelyet később több is követett. Másnap jött két MRI-vizsgálat. Aztán egy szakorvos is megvizsgált.

„Hány ujjamat látja?” – kérdezte, miközben közvetlenül az arcom előtt feltartotta néhány ujját. Nem láttam semmit.

A vizsgálat után megállapította, hogy fennállnak nálam mind a pszeudotumor cerebri (jóindulatú koponyaűri nyomásfokozódás), mind pedig a látóideg-gyulladás tünetei. A kettő közül egyik sem tűnt önmagában felelősnek az állapotomért. Elmagyarázta, hogy a látásvesztésem súlyossága miatt a felépülés több mint egy évet is igénybe vehet, és az is lehet, hogy a látásom nem fog teljesen visszatérni. Nagy adag intravénás szteroidok és egyéb gyógyszerek szedését javasolta.

Miután kiment, elsírtam magam. Édesanyám így biztatott: „Ha most éppen nem tudsz a saját hitedbe kapaszkodni, bátran kapaszkodj a miénkbe.”

A kórházban töltött harmadik napomon az ideggyógyászom MRV-t (vénás képalkotás) kért a gerincoszlopomról és az agyamról, hátha daganatra vagy elzáródásra bukkan. Hajnali négy órakor – két nappal azután, hogy vakon ébredtem –, elkezdték elvégezni az ötórás MRV-vizsgálatot. A családom azt tervezte, hogy felkészülésként imádkozni és böjtölni fog értem azon a reggelen. Édesapám, aki minden este mellettem aludt egy padon a kórházi szobámban, újabb áldást adott nekem – a másodikat azon sok áldás közül, amelyeket ekkor kaptam.

Amikor az egyik asszisztens megkérdezte, hogy szeretnék-e zenét hallgatni a vizsgálat alatt, a kedvenc énekesemtől kértem dalokat. A fülembe rakott egy-egy gumi fülhallgatót, majd egy háló segítségével rögzítette a fejemet, nehogy elmozduljon. Eközben majdnem teljesen kilökte a fülemből a kis fülhallgatókat. Szinte alig hallottam bármilyen zenét, miután beindult az MRV.

Minél tovább zajlott a vizsgálat, annál jobban melegem lett a képalkotó gép csövének a belsejében. Egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével azt mondták, hogy jól csinálom, és tartsak ki még egy kicsit. De engem addigra már a hőség, a hangos zajok és a mozgásomat akadályozó lekötözés miatt hatalmába kerített a félelem.

Csendes imában így kiáltottam fel: Mennyei Atyám! Kérlek, nyújts vigaszt! Annyira egyedül vagyok! Szükségem van a segítségedre. Szükségem van a családomra.

Azonnal egy lágy zongorafutam csendült fel a fülemben. Az egyik kedvenc dalomból származott – egy olyanból, amelyet a húgom, Morgan is szokott játszani. Váratlanul ért, hogy a kilazult fülhallgatókból a gép zúgása ellenére is hallom. Úgy tűnt, mintha Morgan is ott lenne velem, és nem vagyok egyedül. Elmúlt a zaj. Elmúlt a hőség. Elmúlt a bezártság miatt érzett félelem.

Testen kívüli érzés volt, mintha az űrben lebegnék egy tengeren. Úgy éreztem, körülvesz Isten szeretete és a családom szeretete. És máris megnyugodtam. Fél nyolc volt. Az az időpont, amikor a családom elkezdte értem a böjtöt. Az ötórás MRV-vizsgálat hátralévő része egy pillanat alatt elrepült, és már hallottam is: „Megvagyunk.”

Az a szeretet, amelyet ebből az élményből fakadóan éreztem, könnyeket csalt a szemembe, és enyhítette a kórházi tartózkodásom fennmaradó részében érzett kimerültséget. Nem tudtam, hogy vissza fog-e térni a látásom, de tudtam, hogy Isten ott van, és meghallgatta az imámat. Miután négy napot a kórházban töltöttem, kiengedtek.

A következő két hétben naponta visszajártam a kórházba, hogy beadják a gyógyszereimet, és mindennap azt figyeltem, hogy javul-e a látásom: a sötétszürke átment világosabb szürkébe, megjelentek az arcomhoz tartott ujjaim körvonalai, a tévé képernyőjén egy narancssárga foltból virág lett… Minden apró előrelépés győzelem volt.

Két héttel azután, hogy hazaengedtek, egy vizsgálat azt mutatta ki, hogy a látásom mindkét szememben a nulláról szinte tökéletesre állt vissza.

„Bronwyn, mi történt?” – kérdezte a szemész szakorvosom.

„Hát, imádkoztunk és áldásokat is kaptam” – válaszoltam.

„Ez maga a csoda! – mondta erre. – Ilyet még soha nem láttam. Legalább fél évig még ehhez hasonló eredményeket sem kellene látnunk.”

Később elmondta, hogy azoknál a betegeknél, akik teljesen elveszítik a látásukat, nagyon ritkán szokott visszaállni a megszokott állapot. Néhány hét alatt az egyik legrosszabb állapotú esetéből a legjobb állapotú esetévé váltam.

Amikor 2022 végén édesapám egyházközségében a vezetők az egyházközség 2023-as jelmondatáról döntöttek, egy olyanra esett a választásuk, amelyet Russell M. Nelson elnök tanításai ihlettek, aki abban az évben ezt mondta: „Keressétek a csodákat és számítsatok rájuk!”

Akkoriban édesapám úgy vélte, hogy a jelmondat segíteni fog az egyházközség azon tagjainak, akik nehéz időket élnek át. Fogalma sem volt, hogy ez ennyire személyesen fogja érinteni a családunkat.

„Kövesd Krisztus világosságát – szólt a jelmondat –, számíts csodákra, számíts örömre!”

Eltelt két év, és a látásom jobb, mint azelőtt volt, hogy elveszítettem. Mindennap köszönetet mondok Mennyei Atyának ezért a csodámért és a családom rendíthetetlen hitéért. E próbatétel során Isten dolgai nyilvánvalóvá lettek. Erősebb bizonyságot alakítottam ki, mélyebb megbecsülést az élet iránt, továbbá nagyobb szeretetet Őiránta, valamint a családtagjaim és a barátaim iránt.

Ma ott tartok, hogy minden tőlem telhetőt megteszek – művészként is –, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az Isten által nekem adott áldásokból, ajándékokból és örömből – hogy dicsőítsem Őt és megáldjak másokat.