1836 áldásai és 1837 nehézségei

1836 januárjában, midőn a templom építése a végéhez közeledett, a szentek elkezdték megtapasztalni, hogy milyen lelki áldásokkal jár, ha egy templom van a közelben. Azt az ígéretet kapták, hogy a Kirtland templomban hatalommal ruháztatnak fel (lásd Tan és szövetségek 38:32, 38). Ez az ígéret egybecsengett azzal, amit a Szabadító Jeruzsálemben mondott az apostolainak az Újszövetség szerint. Feltámadása után azt mondta nekik, hogy addig ne induljanak el prédikálni, amíg fel nem ruháztatnak erővel a magasságból (lásd Lukács 24:49). Aztán pünkösd napján az apostolai meg is kapták ezt a hatalmat, amikor a Lélek úgy ereszkedett le rájuk, mint „sebesen zúgó szélnek zendülése… És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken” (Apostolok cselekedetei 2:2, 4).

1836 januárjában Joseph Smith más egyházi vezetőkkel közösen gyűlésezett, hogy imádkozzanak, megáldják egymást, és egyházi ügyeket intézzenek. Miután megáldották Joseph prófétát, ő látomásban részesült a celesztiális királyságról. Látta Mennyei Atyát és Jézus Krisztust, Ádámot és Ábrahámot, a saját (még élő) szüleit, valamint bátyját, Alvint, aki keresztelkedés nélkül halt meg. Joseph megtudta, hogy „mindazok, akik ezen evangélium ismerete nélkül haltak meg, akik befogadták volna azt, ha megengedték volna nekik, hogy itt maradjanak, örökösei lesznek Isten celesztiális királyságának” (Tan és szövetségek 137:7).

Két hónappal később, 1836. március 27-én a szentek zsúfolásig megtöltötték a Kirtland templomot a felszentelése alkalmából. Meghallgatták Joseph felszentelési imáját, melyben arra kérte Mennyei Atyát, hogy fogadja el a Kirtland templomot olyan helyként, ahol a Szabadító „kinyilváníthatja magát a népének” (Tan és szövetségek 109:5). A szent helyen tolongó szentek elénekelték az Isten Szent Lelke című himnuszt. Egy hangként kiáltották: „Hozsánna! Hozsánna! Hozsánna Istennek és a Báránynak!”

A felszenteléskor és az utána következő héten is lelki áldásokban volt részük. Böjtöltek, imádkoztak, vettek az úrvacsorából, megmosták egymás lábát, és látomásokat tapasztaltak meg. Megerősítve érezték magukat arra, hogy elinduljanak és prédikálják az evangéliumot. Felruháztattak hatalommal a magasságból.

Ám a lelki megnyilvánulások ezzel még nem értek véget. 1836. április 3-án a Szabadító megjelent két szolgájának. „A fátyol elvétetett elménkről, és értelmünk szemei megnyíltak – mondta Joseph Smith és Oliver Cowdery. – Láttuk az Urat, a szószék könyöklőjén állva előttünk…, mondván: Én vagyok az első és az utolsó; én vagyok az, aki él, én vagyok az, aki megöletett; én vagyok a ti szószólótok az Atyánál” (Tan és szövetségek 110:1–4).

A Szabadító látogatását követően Mózes, Éliás és Illés is mind-mind megjelentek Josephnek és Olivernek, és olyan kulcsokat bíztak rájuk, amelyek később lehetővé tették számukra Jézus Krisztus evangéliumának a prédikálását, Izráel egybegyűjtését, a föld megáldását az ábrahámi szövetséggel, valamint a családok pecsételését (lásd 11–16. vers).

A kirtlandi történet azonban nem ezekkel a bámulatos megnyilvánulásokkal zárult. Egy évvel a templom felszentelése után a közösség széthullóban volt. Egy nemzetközi gazdasági válság hatalmas munkanélküliséghez vezetett az Amerikai Egyesült Államokban. Országszerte mentek csődbe a bankok, köztük egy kis bank is, amelyet egyházi vezetők alapítottak Kirtlandben, hogy segítségével a közösség fejlődését ösztönözzék. Joseph Smith és más egyházi vezetők kétségbeesetten igyekeztek megmenteni a közösség gazdaságát. A világméretű gazdasági válság árhulláma azonban túl nagy volt. Az emberek kezdték elveszíteni a munkájukat és az otthonukat. Sokan zúgolódni kezdtek Isten és az egyház ellen. Miért engedte meg az Úr, hogy népe gazdaságilag kudarcot valljon?! Néhányan azt kezdték suttogni, majd pedig hirdetni, hogy Joseph egy bukott próféta.

1837 nyarán, a Kirtland templomban tartott egyik gyűlésen, id. Joseph Smith, az egyház pátriárkája szólt a fia távollétében. Beszéde közben az egyik szakadár megpróbálta elrángatni őt a szószéktől. Amikor William Smith megvédte édesapját, az egyik apostoltársa azzal fenyegetőzött, hogy egy karddal megöli Williamet. Késekkel és pisztolyokkal felfegyverkezett férfiak vették körül. A templom, amely egy évvel korábban a szentség és a lelkiség helye volt, most az erőszak, a széthúzás és a fejetlenség helyszíne lett.

Amikor Joseph Smith visszatért Kirtlandbe, az egyház legtöbb tagja támogatta őt prófétaként, de három apostol el lett távolítva a Tizenkettek Kvórumából. A gazdasági gondokból lelki gondok lettek. Ezután néhány hónapon belül az Úr azt mondta Josephnek, hogy családja biztonsága és saját életének a megóvása érdekében hagyja el Kirtlandet.

Szemtanúk beszámolói tanúskodnak az akkori nehézségekről. Vilate Kimball, Heber C. Kimball apostol felesége levelet küldött a férjének, aki akkoriban Angliában szolgált az első misszionáriusok egyikeként. „Nem kétlem, hogy sajogni fog szíved – írta Hebernek, és beszámolt neki a szakadárokról. – Azt vallják, hogy hiszik a Mormon könyvét s a Tan és szövetségeket, ám cselekedetekben tagadják azokat.”

Vilate tisztában volt vele, hogy Joseph nem tökéletes. Hibákat vétett a kirtlandi gazdasági válság során. Emellett továbbra is sokakat szeretett a szakadárok közül. Az 1837-es év eseményeiben azonban mélyebb tanulságot vett észre: „Az Úr azt mondja, hogy aki nem tudja elviselni a fenyítést, hanem megtagad engem, azt nem lehet megszentelni.”

Ugyanebben a levélben Marinda Hyde is írt egy üzenetet a férjének, Orsonnak, aki szintén apostol volt és Angliában szolgált. Marinda bátyja az egyik olyan apostol volt, aki elhagyta az egyházat. „Soha nem voltál ily idők tanúja Kirtlandben, mint amilyenek most járnak ránk, mert olybá tűnik, mintha minden egymásba vetett bizalom eltűnt volna” – írta férjének.

Miért van az, hogy 1837 tragédiájára is emlékezünk, nem csupán 1836 diadalára? Mert természetesen e kettő elválaszthatatlan. Így van ez a saját életünkben is. Isten mindannyiunknak megadja a lelki áldások időszakait, amikor a lelkünkhöz szól és kézen fogva vezet minket a szövetség ösvényén. Biztosít számunkra kiegyensúlyozott időszakokat; olyan időket, amikor jut mindenre, amire szükségünk van, és még marad is; olyan időket, amikor a családunk egészséges és boldog; olyan időket, amikor a barátaink közel vannak és velünk vannak. Mindannyian élünk át 1836-hoz hasonló időket.

Isten azonban soha nem ígérte meg, hogy kizárólag 1836-ot fogjuk megtapasztalni. Mindegyikünk számára eljön 1837. Anyagi bizonytalanságot hoz – amikor azon aggódunk, hogy honnan lesz majd pénz. Személyes bizonytalanságot hoz – amikor a családunk hirtelen fellépő betegségektől, elhúzódó kórtól, depressziótól vagy szorongástól szenved. Társadalmi bizonytalanságot hoz – amikor a barátaink eltávolodnak tőlünk vagy elárulnak minket.

Ha nem emlékszünk a saját 1836-os élményeinkre – azokra a saját időszakainkra, amikor éreztük az Úr kezét az életünkben –, akkor 1837 akár lelki bizonytalanságot is hozhat. Megkísérthet minket, hogy azt mondjuk: Ez nem éri meg. Megkísérthet minket, hogy azt mondjuk: Isten nem szeret engem. Megkísérthet minket, hogy azt mondjuk: Joseph Smith nem volt próféta. Vagy: Nelson elnök nem Isten prófétája. Megkísérthet minket, hogy azt mondjuk: A szövetség ösvénye nem nekem való.

Ha azonban még az 1837-ben átélt próbatételek közepette is elvégezzük azt a lelki munkát, hogy emlékezünk 1836-ra és lelkileg benne lakozunk, akkor a hitünk továbbra is Jézus Krisztusban tud gyökerezni, továbbra is tudhatjuk, hogy Isten szeret minket, és továbbra is tudhatjuk, hogy az evangéliumnak és Jézus Krisztus egyházának a visszaállítása valós, valamint hogy az Úr a kiválasztott szolgái által vezeti az egyházát.