Unutea J.

Fényképek: Stephane Sayeb

Délután volt, és úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Édesanyám megkért, hogy üljek le és figyeljek, mert kérdezni akar tőlem valamit. Épp akkor kapott egy ímélt, amelyben felkértek engem, hogy mondjak beszédet a cövekkonferencián. Amikor ezt elmondta, ideges lettem, mert nem szeretek közönség előtt beszélni. Elkerekedett szemekkel bámultam rá.

Adott időt, hogy átgondoljam és megkérdezzem az Urat. Azt is elmondta nekem, hogy ez nagyszerű alkalom lenne arra, hogy meghívjam apukámat, aki nem egyháztag, hogy most először részt vegyen a cövekkonferencián. Így aztán gondolkodtam rajta, és anyukámmal együtt imádkoztam.

Beleegyeztem, hogy beszédet mondjak a konferencián. Ezután sokat böjtöltünk és imádkoztunk együtt családként, hogy a Lélek sugalmazzon engem, és hogy a beszédem hatással legyen mások, különösen pedig az apukám életére.

Tudom, hogy apukám meghatódott aznap. A beszédem közben egyenesen a szemébe néztem, hogy lássa, a szavaim és az Istenbe vetett hitem – bármilyen nagy vagy kicsi is legyen – valósak.

Tudom, hogy a Szabadító szeret engem, mert mindig is ott volt mellettem, különösen ebben a megpróbáltatásban. És még ha támadnak is kételyeim, tudom, hogy Ő mindig mellettem lesz. Nem számít, milyen helyzetben találom magam, mindössze annyit kell tennem, hogy őszinte szívvel Őhozzá fordulok.