Gumimaci-barátok. Jóbarát, 2026. ápr. 18–19.
Gumimaci-barátok
Alex Anton barátja akart lenni, de nem tudta, mit mondjon.
Igaz történet az Amerikai Egyesült Államokból (magyar átdolgozás).
Alex figyelte, ahogy Brody tanárnő megkért egy új tanulót, hogy álljon ki az osztály elé a terem elejében.
„Ez itt Anton – mondta Brody tanárnő. – Nemrég érkezett Hawaiira egy Ukrajna nevű országból. Nem beszél angolul. Kedvesek lesztek mindannyian hozzá, és összebarátkoztok vele?”
Alex és az osztálytársai bólogattak.
Anton morcosan a földet bámulta. Ő volt az egyetlen, aki hosszú nadrágot és hosszú ujjú felsőt viselt.
Alex azon töprengett, milyen lehet egy új országba költözni és nem beszélni a nyelvet. Elég ijesztőnek hangzott!
A szünetben Alex látta, ahogy Anton egyedül elsétált egy helyre, miközben a többi gyerek elszaladt, hogy együtt játsszanak. Még mindig morcos képet vágott.
Alex össze akart barátkozni vele, de nem tudta, mit mondjon. Hogyan lehetnének barátok, ha nem beszélik ugyanazt a nyelvet?
Iskola után Alex hazament, és segítséget kért az apukájától. „Segítesz kikeresnem, hogyan kell pár dolgot mondani ukránul? – kérdezte Alex. – Van egy új fiú az osztályunkban, aki nem beszél angolul.”
Apa bólintott: – „Hát persze!”
Először is kikeresték, hogy mondják azt, hogy ebédidő van. Alex meghallgatta a választ. „Násztáv obídnij csász.” Alex megpróbálta párszor elismételni. Nem volt könnyű! Így aztán kikereste, hogyan kell köszönni.
„Privit” – mondta neki a számítógép hangja. Ez már könnyebb volt. Alex újra és újra lejátszotta ezt szót, és gyakorolta a kiejtését.
Másnap a szünetben Alex újra egyedül találta Antont a fűben ücsörögve. Alex odaállt mellé és mosolygott. „Privit!” – köszönt jó hangosan. Remélte, hogy jól mondja.
Anton elmosolyodott, és odanyújtott Alexnek egy gumimacit.
Alex leült Anton mellé, és újra elismételte, hogy privit. Majd ezt mondta: „Helló!”
„Helló!” – mondta lassan Anton, majd adott Alexnek még egy gumimacit. Narancsillatú és nagyon finom és rágós volt.
Alex négyzetrácsot rajzolt a homokba mellettük, hogy amőbázhassanak. Megtanította Antonnak a játékot. Nehéz volt elmagyarázni, mivel nem beszélték ugyanazt a nyelvet. Olykor Anton akkor is berajzolt egy X-et, amikor nem is ő következett. De Alex nem bánta. Csak egy új barátot akart szerezni.
Azon a héten Alex mindennap játszott Antonnal a szünetben. Gumimacit rágcsáltak és együtt szórakoztak.
Egy nap Apa megkérdezte otthon: „Hogy van az új fiú az osztályodban? Gyakoroltátok a szavakat, amiket megtanultál?”
„Igen! Antonnak hívják – mesélte Alex. – A szünetekben együtt játszunk, és mindig ad nekem gumimacit.”
Apa elmosolyodott. „Ez csodás! – Leült Alex mellé a kanapéra. – Anton és a családja menekültek. Egy nagyon messzi országból érkeztek. Kearon elder azt mondta, hogy Jézus Krisztus is menekült volt kisfiúként, és arra kért minket, hogy barátként viselkedjünk, amikor más országbeli emberekkel találkozunk. Szerinted mitől lesz valaki jó barát?”
Alex egy pillanatra elgondolkodott. „Szeretet kell hozzá és egy játék, amit együtt játszhatunk – felelte. – Aztán mások is becsatlakozhatnak a játékba, és megismerhetik egymást.”
Apa odahúzta magához Alexet, és átölelte. „Jézust követed, és azt teszed, amit a próféták kérnek tőlünk – mondta. – És most lett egy új barátod.”
Illusztrálta: Josh Talbot