Harc a hasonlítgatással

A hasonlítgatásra való hajlam olyan valami, ami mindig az eszemben van, mert mindig ezt teszem. De még ez a kijelentés is egy kicsit félrevezető. Amikor azt mondjuk, hogy „mindig ezt teszem”, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy „mindig lélegzem”. Egyszerűen csak megtörténik anélkül, hogy gondolnék rá. Szinte reflexszerűnek érződhet – már-már természetesnek. Ezért is olyan bosszantó. A Móziás 3-ból tudjuk, hogy amikor a „természetes” állapotunkban ragadunk, olyankor nehezünkre esik „enged[ni] a Szent Lélek hívásainak” (19. vers).

De vajon minek a megtételére hívna minket a Szent Lélek?

Először is, be kell azonosítanunk a gondot. Hadd vázoljam ezt fel azáltal, hogy elárulom, hogyan képzeltem el magamban a Tan és szövetségek 7-ben található szentírásbeli elbeszélést. Ez a szakasz elismétli azt a történetet, amikor János hangot adott annak a szívből jövő kívánságának, hogy „hatalmat [kapjon] a halál felett, hogy élhesse[n], és lelkeket hozhass[on Krisztushoz]” mindaddig, amíg Jézus újra el nem jön (Tan és szövetségek 7:2; lásd még János 21:20–23). A Tan és szövetségek 7. szakaszából megtudjuk azt is, miszerint Péter viszont azt kívánta, hogy „hamar [az Úrhoz] jöhess[en] a királyság[á]ban” (Tan és szövetségek 7:4).

Szóval, én a következőképpen képzeltem el ezt a jelenetet. Péter csendesen, egy kissé habozva odamegy a Szabadítóhoz, és megkérdezi: „Mi volt János szívből jövő kívánsága?” Péter ekkor megtudja, hogy János a második eljövetelig a földön szeretne maradni, prédikálni az evangéliumot. Láttam magam előtt, ahogy Péter kényszeredett mosollyal azt mondja: „Hűha! Ez csodálatos!” De magában valójában ezt gondolja: „Nahát! De buta vagyok! Én miért nem ezt kértem? Nekem miért nem is jutott eszembe? János annyival igazlelkűbb nálam! Arról nem is szólva, hogy gyorsabban is fut! Miért kell mindig ilyen elhamarkodottan elsőként ugranom mindenre?”

Ilyen olvasatban az ember arra gondolhat, hogy ezek után a Tan és szövetségek 7:5-ben majd ez fog állni „Én azt mondom neked, Péter, hogy ez [vagyis hamar a királyságomba jönnöd] jó kívánság volt; viszont az én szeretettem, János, azt kívánta, hogy többet, vagyis annál is nagyobb munkát végezhessen az emberek között, mint amit eddig te végeztél, te lógós.” Nyilván rájöttem, hogy a versben nem ez szerepel. Valójában így hangzik: „Én azt mondom neked, Péter, hogy ez jó kívánság volt; viszont az én szeretettem azt kívánta, hogy többet, vagyis annál is nagyobb munkát végezhessen az emberek között, mint amit [ő maga] addig végzett” (Tan és szövetségek 7:5, kiemelés hozzáadva).

Az igazság erejével átérzem a következőt: tökéletes, szerető Istenünk nem végez olyan vízszintes hasonlítgatásokat, mint amilyet ebben a jelenetben annak idején elképzeltem. Ebben a versben Jézus Jánost csupán János korábbi énjéhez hasonlította: Jánost a régi Jánoshoz. Pétert csak a régi Péterhez hasonlította, a korábbi Péterhez. Engem pedig csak a régi önmagamhoz hasonlít.

Ezt mindannyian jól tudjuk, nem igaz? Ám ha ismerjük ezeket az igazságokat, ha annyira elégedetté tesznek bennünket, akkor miért olyan nehéz emlékezni rájuk? Mit tehetünk?

Nos, az egyik az, hogy lehetünk tudatosak. Először is tehát hívjuk fel a figyelmet arra, hogy hajlamosak vagyunk hasonlítgatni. És rögtön észre is veszünk néhány dolgot.

Érezzük, hogy a hasonlítgatás mindenféle bajok forrása lehet. Egyfelől, szülhet gőgöt. Szülhet beképzeltséget. Szülhet megvetést és lenézést. Szülhet önelégültséget és önteltséget és közönyt. Másfelől viszont szülhet kétségbeesést. Szülhet reménytelenséget. Szülheti az értéktelenség és a szégyen érzését. Ez egy igencsak hathatós eszköz ahhoz, hogy bűnt és nyomorúságot szüljön!

Közelíthetünk hozzá úgy, mint Nefi. Mondhatjuk: „Igen, miért adnék utat a kísértéseknek, hogy a gonosznak helye legyen szívemben, hogy elpusztítsa békémet és sanyargassa lelkemet?” (2 Nefi 4:27).

Észrevehetjük, legtöbbször milyen hamisak ezek a hasonlítgatások – vagyis hogy gyakran valótlanságokon és hibás előfeltevéseken alapulnak, akár másokén, akár a sajátunkon. Ezt érdemes megjegyezni, érdemes szembeszállni vele, és érdemes folyamatosan emlékeztetnünk magunkat rá.

Korihór Almával folytatott beszélgetése jogosan kap sok figyelmet az egyházi leckékben és beszédekben. Úgy vélem azonban, hogy Korihór egyik kijelentése nem kap elég figyelmet abban a tekintetben, hogy mennyire bizonyíthatóan hamis. Korihór azt állította, hogy „minden ember a saját tehetsége szerint boldogul, és hogy minden ember a saját ereje szerint győzedelmeskedik” (Alma 30:17). Ez az állítás egyszerűen nem igaz, és amikor őszinték vagyunk magunkkal, akkor mi is tudjuk, hogy nem igaz.

Azt értem ezalatt, hogy senki nem mondhatja jogosan, megfellebbezhetetlenül azt, hogy „a tehetségem miatt boldogultam” vagy „az erőm miatt győzedelmeskedtem”. Tudjuk, hogy ebben az egyenletben valójában igen sok a változó. A születésünk helye, a születésünk ideje, a rasszunk, a nemünk, a számunkra elérhető iskolák, a szüleink iskolázottsága, az olyan genetikai jellemzők, mint a magasság és az izomtömeg, a jelentkezésünk időzítése, valamint az adott programra vagy állásra jelentkező többi ember – oly sok minden van, ami felett nincs befolyásunk. Mindezen tényezők hatással vannak arra, hogy milyen mértékben van egyáltalán lehetőségünk „boldogulni” vagy „győzedelmeskedni”. És ami azt illeti, egyáltalán hogy is néz ki a „boldogulás” vagy a „győzedelmeskedés”, ha szabatosan meg akarjuk határozni?

Látjuk-e, hogy miért nem igazságosak a hasonlítgatások – akár ránk, akár másokra nézve? Túl sok változót kellene figyelembe venni.

Mindez azt jelenti, hogy mindenképpen könyörületesebbnek kellene lennünk mindenkivel, mert nem tudjuk, milyen terheket cipelnek vagy az élet súlya pontosan mennyiben nehezedik rájuk. És mindenképpen alázatosabbnak kellene lennünk, amikor sikerrel járunk.

Négy csodálatos gyermekem van – Parley, Marshall, Truman és Ashley –, akiktől oly sokat tanultam. Ma is éppen olyan élénken él bennem a kép, mint több mint 15 évvel ezelőtt, amikor a kertben fogócskáztunk a két legidősebb fiammal, Parley-val és Marshall-lal. Parley öt- vagy hatéves volt; Marshall valószínűleg három lehetett. Felváltva dobáltam nekik az amerikai focilabdát. Parley majdnem minden alkalommal elkapta. Marshall nem annyira.

Látom, ahogy Marshall összpontosít, figyeli a labdát – aztán minden alkalommal elvéti. Akárhogy is dobtam a labdát, úgy tűnt, hogy mindig fejen találja őt, ahogy egyenesen átsuhant a kezei között, amelyek mindig a kelleténél egy pillanatnyival korábban vagy később zárultak össze. Szerencsére ez egy nagyon puha, felfújható labda volt. De van valami, amit soha nem fogok elfelejteni: Marshall ujjongott, fel-alá ugrált, és üdvrivalgásban tört ki minden alkalommal, amikor Parley elkapta a labdát. Még mindig hallom, ahogy vékony hangján így kiáltozik: „Jól elkaptad, Par!” vagy „Nagyon ügyes vagy, Par!” Aztán mindig elvétette a neki szánt következő dobást. Ez azonban valahogy mégsem hűtötte le a Parley sikere felett érzett lelkesedését. Valahogy tudta, hogy nem Parley-val kell versenyeznie; nyugodtan örülhet Parley sikerének. Hogyan ragadhatjuk meg ismét a gyermeki ünneplésnek ezt az érzését mások jó sorsa felett?

Amikor az indítékaink tiszták, amikor tiszta szívből cselekszünk, és amikor az egyetlen szándékunk az, hogy másoknak áldásban legyen részük, akkor ki is húztuk a kevély hasonlítgatások méregfogát. Onnantól már nem befolyásolják a gondolkodásunkat. Amikor eltölt bennünket a jószívűség, akkor olyanok leszünk, mint a Szabadító. Számára miért voltak olyan természetesek a tiszta indítékok? Egyszerűen azért, mert tudta, hogy ki Ő – ahogy azt is tudja, hogy ti ki vagytok és én ki vagyok. Ez mindent megváltoztat.

Ha megkérdezzük magunktól, hogy Jézus vajon a körülötte lévőkhöz hasonlítgatta-e magát, netán attól érezte-e jól magát, hogy hol áll éppen a „sikerek szamárlétráján” és ki áll Őalatta, akkor azonnal látszik, milyen nevetséges ez a kérdés. Emlékezhetünk rá, hogy ez ugyanaz a Szabadító, akinek az a célja, hogy – a Tan és szövetségek 88 megfogalmazásában – „egyenlővé téte[ssün]k ővele” (107. vers)! Nincs irigység, nincs versengés. Ha a hasonlítgatásra csábító kísértések ütötték fel a fejüket, Ő „nem engedett azoknak” (Tan és szövetségek 20:22). Mi pedig olyanok lehetünk, mint Ő.

Kapni fogtok olyan íméleket, hangüzeneteket vagy szöveges üzeneteket – talán még a mai napon is –, amelyek arról értesítenek titeket, hogy valaki mást vettek fel egy állásra, valaki mást választottak be a csapatba, valaki nem szeretne második randit, valaki mást hívtak el segítőegyleti elnöknek és így tovább. Ezt azonban ne vegyétek értékítéletnek! A csalódások csípnek, ugyanakkor csodálatosan – noha fájdalmasan – alakíthatnak is benneteket. Azoknak, akik Istent szeretik, tényleg minden a javukra lehet (lásd Rómabeliek 8:28). De ne engedjétek, hogy a hasonlítgatásra irányuló kísértés pusztító hatalmat adjon ezeknek a csalódásoknak! Ezek a hasonlítgatások hamisítványok; ezek nem mérik – nem mérhetik – megfelelően azt, ami igazán számít. Amikor beüt egy csalódás, mély lélegzetet veszünk; felidézzük, hogy mi számít igazán.

Emlékszem, mennyire szíven ütött, amikor először hallottam valakit David O. McKay elnök szavait idézni arról, ahogy elképzelte az Úrral tartandó jövőbeli interjúnkat. McKay elnök kihangsúlyozta, hogy az Úr nem a hivatásunkról kérdez majd, hanem csak a feddhetetlenségünkről. Nem az egyházi elhívásokat tartalmazó önéletrajzunkat fogja számonkérni, hanem csak a másoknak nyújtott szolgálattétel iránti érdeklődésünket. Összpontosítsatok azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak.

Mindannyian keressünk egy tükröt! Nézzük meg benne magunkat! Ismételjük el: „Senki mással nem versengek, csakis önmagammal. A verseny a bűn ellen folyik, nem egymás ellen.” Azután szívünk minden erejével imádkoznunk kell, hogy eltöltsön bennünket annak a Krisztusnak a tiszta szeretete (lásd Moróni 7:48), aki „hitü[n]k szerzője és beteljesítője” (Moróni 6:4; vö. Zsidók 12:2). Nem szabad engednünk, hogy hazugságok „ront[sák] meg az örömü[n]ket” (Alma 30:22), felülírva azokat az igazságokat, amelyek mélyebbek és meggyőzőbbek a hasonlítgatások valótlanságainál. Aztán ki kell lépnünk az ajtón, el kell feledkeznünk magunkról, és el kell kezdenünk másokra összpontosítani.