Ha én elhagytam az egyházat, a férjem miért akar csatlakozni?

Mire hazaértünk, Joe már a fejébe vette, hogy találkozik a misszionáriusokkal. Amikor megkérdeztem, hogy minek, ezt mondta: „Muszáj a magam számára kiderítenem azt, amiről a családtagjaid beszéltek.” Mondtam neki, hogy hajrá. Gondoltam, megismerkedik az alapokkal, és aztán be is éri annyival. Csakhogy három lecke után Joe meg akart keresztelkedni!

„Ez elég gyors – mondtam neki. – Biztos vagy benne, hogy tudod, mit jelent az egyház tagjának lenni?”

„Azt jelenti, hogy eljárunk istentiszteletre, és rájövünk” – felelte mosolyogva.

Nem voltam különösebben feldobva, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy továbbra is taníthatják őt a misszionáriusok, de addig nem kötelezi el magát a keresztelkedés mellett, amíg nincs részemről is rendben a dolog.

Eltelt néhány hét, de az egyházzal kapcsolatos érzéseim nem változtak. Joe viszont igen. Felfedezte a hitet és az imát. Olyan békességet és magabiztosságot érzett, amilyet korábban nem. És ezt annyira jó volt látni! Úgy döntöttem, hogy nem számít, mit érzek, ettől akkor sem foszthatom meg őt. Elhatároztuk, hogy ha rá akar lépni erre az útra, én ott leszek mellette. Joe tehát megkeresztelkedett.

Sokan voltak a keresztelőn olyanok, akik tudták, hogy én az egyházban nőttem fel, és azt feltételezték, hogy nyilván majd’ kiugrom a bőrömből. Én ehelyett egyszerre éreztem azt, hogy büszke vagyok Joe-ra, amiért ilyen bátor, és azt, hogy félek attól, amit ez a közös életünkre nézve jelenteni fog.

Elkezdtem Istentiszteletre járni Joe-val, és megterveztük, hogyan kezeljük az aggályaimat. Az első lépés az volt, hogy beazonosítsam, pontosan mi aggaszt engem az evangéliummal kapcsolatban. Vettünk egy kis naplót, amelyet minden vasárnap magammal vittem. Amikor csak bosszantónak találtam egy-egy megjegyzést vagy furcsálltam azt, ahogy valaki egy szentírásrészt értelmez, esetleg egy olyan eljárásrendről beszélt, amelyiktől felment bennem a pumpa, olyankor leírtam az érzéseimet.

Hónapokig írogattam ebbe a naplóba. Olyanok kerültek bele, hogy: „Gyűlölöm, amikor az emberek azt mondják, hogy…” Vagy: „Senki nem szokott utánanézni a tényeknek?!” És: „Ennek semmi értelme sincs.” Az, hogy „hangot” adtam a mindenkori érzéseimnek, megkönnyítette a megértésüket és a feldolgozásukat. Korábban, ha valami zavart, akkor egész nap azon rugóztam, és ez megmérgezte az istentiszteleti élményemet. Azzal viszont, hogy leírtam őket a naplómba, az istentisztelet nagyobb részét tudtam szabadon élvezni a küzdelmes pillanatok közötti időben. Az élmény kezdett többet adni nekem, mint korábban oly sokáig.

Miután így beazonosítottam, hogy mi zavar, a következő lépés annak a megállapítása volt, hogy ezek a dolgok miért is zavarnak annyira. A vasárnapi vacsoránál Joe-val mindig megbeszéltük, amit aznap a naplómba írtam. Néha egyszerűen csak annyit mondtam: „Egyszerűen így érzek. Nem tudom, hogy miért.” Sok beszélgetésbe, személyes gondolkodásba és imába telt „rájönni” a dolgokra. Az egyik dolog, amiben mindig is hittem, az, hogy az ima a tudás legfontosabb és legpontosabb forrása nagyjából mindennel kapcsolatban.

Közösen dolgozva arra jöttünk rá Joe-val, hogy amikor az ember tisztában van a kilétével és azzal, hogy miben hisz, akkor az egy védőfalat épít a szíve köré. Így aztán, miután egy ideig írogattam a naplómba, illetve megbeszéltem a leírtakat Joe-val és Mennyei Atyával, kifogytam az egyházat célzó bírálatokból.

Hát a templom?

Ahogy közeledett a keresztelkedése egyéves évfordulója, Joe elkezdett a templomlátogatásról kérdezősködni. Amire megint úgy reagáltam: „Hohó! Lassíts! Erre még nem állok készen.”

Így hát az én türelmes férjem várt. Olykor-olykor elejtett egy megjegyzést beszélgetés közben, például: „Drágám, olvastam egy klassz cikket a templomról. Szeretnéd elolvasni?” Vagy: „Szia, kicsim, láttam egy csodás filmet a templomról. Van kedved megnézni velem?” Aranyos volt a lelkesedése, de ettől még semmivel sem kerültem közelebb ahhoz, hogy készen álljak elmenni a templomba. Végül egy nap köntörfalazás nélkül rákérdezett, hogy mitől érzem magam felkészületlennek.

„Tudod, hogy gyerekkoromban voltak bizonyos gondjaim az egyházzal kapcsolatban – mondtam. – Viszont a templomba szerettem járni. A keresztelési utak voltak a kedvenceim. Nagyon szerettem azt, ahogy a templomban éreztem magam. Olyan nyugodt és békés volt. De a templom többi részében nem jártam. Mi lesz, ha ott valaki olyasmit mond vagy tesz, ami zavar? Mi lesz, ha ez tönkreteszi a templomi élményemet? Mi értelme lenne az egyház tagjának lenni, ha az ember nem képes bemenni a templomba? Szóval, addig nem akarok menni, amíg nem vagyok biztos benne, hogy semmi nem fog megingatni.”

Bár a felvetéseim zömére megtaláltam a megoldást, még mindig küszködtem eggyel: hogyan lehetnék egy olyan egyház tagja, amellyel nem mindig értek egyet? Ez vezetett el a naplómból való tanulás utolsó lépéséhez. Felismertem, hogy meg kell próbálnom megérteni, miért hisznek mások abban, amiben hisznek, és miért mondják, amit mondanak. Tudnom kellett, miért irányította Isten az egyházat úgy, hogy olyan legyen, mint amilyen a napjainkban.

A férjemen keresztül találtam meg a válaszomat. Amikor először kezdte olvasni a Mormon könyvét, a címoldal egyik sora ragadta meg a figyelmét: „És most, ha vannak benne hibák, azok emberek tévedései; ne kárhoztassátok tehát Isten dolgait”. Joe sokszor ismételgette ezt, de ezúttal már valami többet jelentett számomra.

Felismertem, hogy az egyház egy tökéletlen világban létezik, melyet tökéletlen emberek népesítenek be. Mint én. Mindenkinek vannak olyan időszakai, amikor elsőre nem jönnek össze a dolgok. Felismertem, hogy abba kell hagynom mások megítélését, hiszen én sem szeretném, hogy engem megítéljenek. Mindannyian a tanulás és a növekedés ösvényén járunk.

Azt is felismertem, hogy az egyház az Úré. Az Ő kezében van. Igen, tökéletlen embereken keresztül munkálkodik, de ez az Ő munkája és Ő irányítja. Tudja, hogy mire van szükség és mikor.

Ezután úgy éreztem, hogy készen állok elmenni a templomba. Örömmel tapasztaltam, hogy azon a napon éppen olyan jó érzés volt ott lenni, mint évekkel azelőtt, amikor keresztelkedésekben vettem részt. A harmadik házassági évfordulónkon a férjemmel ismét elmentünk a templomba, hogy egymáshoz pecsételjenek minket, valamint a fiunkat is hozzánk pecsételjék. Olyan édes és boldog nap volt! Egyre csak az járt a fejemben, hogy minden családnak ilyennek kellene lennie: örökkévalónak. És volt egy másik felismerésem is: bár lehetnek olyan eljárásrendek vagy tanok, amelyeken időbe telhet kiigazodni, Jézus Krisztus visszaállított evangéliumában ritka és gyönyörű igazságok is vannak. Az egyik az, hogy mindegyikünk ténylegesen beszélgethet Mennyei Atyával és kaphat válaszokat. Egy másik az, hogy az élő prófétákon keresztül Ő útmutatást ad a mi napjainkra vonatkozóan.

Tapasztalataim által valóban tudom, hogy az egyházra vonatkozó kinyilatkoztatás (mely az egyházi vezetőkön keresztül adatik) és a mindegyikünk számára adott személyes kinyilatkoztatás lehetővé teszi Mennyei Atyának, hogy vezessen bennünket – úgy a hibáink, mint a diadalaink során. Amikor az életünkre vonatkozó térképét követjük, hatalmas boldogságra lelhetünk abban, ha megismerjük Őt és Fiát, Jézus Krisztust (lásd János 17:3). Büszke vagyok arra, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagja lehetek.