Mély szomorúság

Sára a fejére húzta a takarót. Ma nagyon rossz napja volt.

Semmire sem tudott összpontosítani az iskolában. Fáradtnak, bosszúsnak és szomorúnak érezte magát. Görcsben volt a gyomra, és nem akart elmúlni. A nap végére már nem vágyott másra, mint hogy a pad alá csússzon és elbújjon.

Mostanában Sára szinte mindig szomorú volt. A barátai próbálták felvidítani, de Sára néha nem akart velük lenni. Ők mindig nagyon boldognak tűntek. Néha azt gondolta, hogy boldogabbak lesznek nélküle.

Mi a baj velem? – tűnődött Sára. – Én miért nem tudok boldog lenni, mint mindenki más?

Olyan hidegséget és magányt érzett, amilyenek az égen gyülekező szürke fellegek szoktak lenni. Most pedig már csak aludni akart.

Sára hallotta, ahogy kinyílik a hálószobája ajtaja.

„Sára – szólította meg Anya az ágy szélén ülve –, mi a baj?”

„Semmi – válaszolta Sára. – Csak fáradt vagyok.”

„Biztos? – kérdezte Anya. – Aggódom miattad.”

„Minden oké” – mondta Sára.

„Rendben – mondta Anya, miközben felállt. – De ne feledd, hogy bármiről beszélgethetsz velem. Szeretlek.”

Sára ágyban maradt egészen vacsoráig. Aznap este nem tudott elaludni. Az agya nem tudott kikapcsolni.

Másnap még mindig kimerültnek érezte magát. Újabb hosszú napja volt. A suliból hazaérve Sára leült a konyhaasztalhoz. Felsóhajtott, és kinézett az ablakon. Megint esett a hó.

„Sára?”

Sára megfordult, és meglepődve látta, hogy Nagyi lép a konyhába.

„Szia, Nagyi! – köszöntötte Sára. – Hát te mit csinálsz itt?”

Nagyi leült. „Anyukád azt akarta, hogy eljöjjek – felelte. – Aggódik miattad.”

„Egyszerűen csak nagyon fáradt vagyok mostanában. De minden rendben” – mondta Sára.

Nagyi gyengéden elmosolyodott. „Meséltem már neked arról a nyárról, amikor Nagypapival költözködtünk?”

„Nem, azt hiszem, nem” – válaszolta Sára.

„Állandóan szomorú voltam – emlékezett vissza Nagyi. – Szerettem volna boldog lenni, de egyszerűen nem érdekelt semmi. Nagyon egyedül éreztem magam.”

„De hiszen ott volt neked Nagypapi és az anyukám – nézett le Sára a cipőjére. – Miért érezted volna magad magányosnak?”

„Nem igazán értettem, hogy mi történik – felelte Nagyi. – Még soha nem éreztem ilyesmit. Végül elmentem orvoshoz.”

„Mi történt?”

Nagyi átkarolta Sárát. „Megtudtam, hogy depresszióm van.”

„Ó, szóval csak szomorú voltál?” – kérdezte Sára.

„Nem, a depresszió nem csupán szomorúságot jelent – magyarázta Nagyi. – Úgy tűnt, hogy a szomorúságom nem múlik el. Küszködtem azzal, hogy megtegyek mindent, amit rendes körülmények között szoktam tenni. És nehezemre esett kapcsolatot teremteni másokkal, még a saját családommal is. Segítségre volt szükségem.”

Sára felpillantott. „Milyen segítségre?”

„Az orvos elmagyarázta, mi a baj, és közösen tervet készítettünk, hogy jobban érezzem magam – mondta Nagyi. – De néha még mindig szomorú voltam. Sok időt töltöttem imádkozással. Amikor magányos voltam, elképzeltem, hogy a Szabadító ott ül mellettem. Jobban éreztem magam attól, hogy Őrá gondoltam.”

Sára kinézett a hóesésre és kirázta a hideg. „Én is sokszor érzem magam szomorúnak. Próbálom boldognak érezni magam, de néha egyszerűen nem tudom, aztán haragszom magamra, amiért így érzek.”

„Tudom, Édesem.” Nagyi megölelte Sárát. „Időnként én is így érzek. De nem vagy egyedül. Szeretlek, a szüleid is szeretnek, és Mennyei Atya és Jézus Krisztus is szeretnek téged. Megértik a fájdalmadat, és soha nem hagynak el téged.”

Talán Nagyinak igaza van – gondolta Sára. – Nem vagyok egyedül. Sárának már egy kicsit kevésbé volt összeszorulva a gyomra.

„Azt hiszem, beszélnem kellene Anyával – mondta Sára. – Ő is segíteni akar nekem.”

„Remek ötlet!” Nagyi megfogta Sára kezét.

Sára elmosolyodott, és odadőlt Nagyi vállára. Már nem érzett olyan nagy hidegséget és magányt.

Illusztrálta: Marina Pessarrodona