A nagyhét megtanította nekem, hogy mindig van okunk hozsánnát kiáltani. Liahóna, 2026. ápr.
A Heti FF-ből
A nagyhét megtanította nekem, hogy mindig van okunk hozsánnát kiáltani
A „hozsánna” kiáltása azt fejezi ki, hogy hiszünk Isten azon képességében, hogy megszabadítson minket, az Ő szövetséges népét.
A virágvasárnap, amikor is kezdetét veszi a nagyheti ünnepi időszak, örömteli nap. Emléket állít Jézus Krisztus diadalmas bevonulásának a szent városba, és a keresztények napjainkban is megünneplik Izraelben.
Azon a napon a sokaság „pálmaágakat vőn, és kiméne elébe, és kiált vala: Hozsánna: Áldott, a ki jő az Úrnak nevében, az Izráelnek ama királya” (János 12:13).
Amikor egyetemista cserediákként Jeruzsálemben voltam, magam is részt vettem ezen az emlékünnepen. Pálmaággal a kezemben lélekemelő volt látni, hogy rajtam kívül is milyen sok keresztény érkezett a szent városba, mert szerették Jézus Krisztust és ünnepelni akarták Őt.
Az emberek énekeltek, ujjongtak, dicsőítettek és táncoltak. Csakúgy, amiképpen Jézus napjaiban történt, ők is pálmaleveleket lengettek, kezdve az Olajfák hegyének a tetejénél, majd le a Kidron-völgybe, el a Gecsemáné kertje mellett, egészen az Óvárosig. A menet során folyamatosan hallottam a kiáltásokat: „Hozsánna!”
Olyan élmény volt ez, amelyet soha nem fogok elfelejteni.
Néhány évvel később, egy másik virágvasárnapon, sokkal kevésbé voltam örömteli hangulatban. Ahelyett, hogy pálmaággal integettem volna, az ágyat nyomtam. Visszagondoltam arra, hogy mennyire boldog voltam, amikor hozsánnát kiáltottam Izraelben. Aznap reggel azonban nem éreztem ilyen késztetést.
Aztán valahol a panaszos gondolataim közepette felötlött bennem egy másik: „De hát nincs-e így is rengeteg okod arra, hogy hozsánnát kiálts?!”
A „Hozsánna!” az imádat felkiáltása. Ám éppúgy lehet fohász is: „Istenem! Szabadíts meg! Kérlek, segíts!” Időnként pedig egy „Hozsánna!” az abba vetett hit kifejezése, hogy Isten képes megszabadítani az Ő szövetséges népét.
A nagyhét eseményeinek a felidézéséből rájöttem, milyen erőteljesek ezek a hozsánnakiáltások – mind a kétségbeesés, mind a diadal idején. Ennek a hétnek a négy sarkalatos napján arra összpontosítok, hogy képessé váljak magam is jobban visszhangozni azoknak az érzéseit, akik ott voltak az Ő kétezer évvel ezelőtti diadalmas bevonulásán.
Csütörtök: A megváltásról tanított engem
Csütörtökön Jézus összegyűlt az apostolaival az utolsó vacsorára, és bevezette az úrvacsorát (lásd Máté 26:26–29).
Nagyon szeretem azt, hogy az úrvacsora szentsége, mely több ezer évvel ezelőtt, Krisztus életének az utolsó hetében lett bevezetve, ma már minden hetünknek a részét képezi. Jeffrey R. Holland elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának az elnöke azt tanította, hogy „ez az Úr által elrendelt egy óra a hetünk legszentebb órája”.
Legyen szó a kétezer évvel ezelőtti Izráelről vagy a helyi egyházközséged vagy gyülekezeted padsorairól, Isten megszentelő, kiszabadító és megváltó hatalma változatlan.
Emiatt én is azt kiálthatom: „Hozsánna!” Minden héten fohászkodhatok Isten segítségéért, és a Szabadító újra éppé tud tenni engem.
Nagypéntek: Legyőzte a halál fájdalmát
Nagypénteken Krisztus elítélésének és keresztre feszítésének az eseményeire emlékezünk (lásd Alma 7:11–12).
Nemrégiben hallottam egy tragikus balesetben elhunyt fiatal feleségről, egy édesanyáról. Bár alig ismertem, megsirattam az elvesztését. Sírtam az egész helyzet igazságtalansága és a be nem következett csoda miatt.
Gyászomban ezek a szavak jutottak újra és újra eszembe:
„Krisztus ezt is képes meggyógyítani.”
Így hát azt mondom: „Hozsánna! Jézus Krisztusnak és a nagypéntek eseményeinek köszönhetően nem vagyok egyedül a gyötrődésemben. Hozsánna! Jézus Krisztus hordozta a gyászomat. Hozsánna! Ő meg tud engem meggyógyítani, függetlenül attól, hogy milyen fájdalmat élek át.”
Szombat: Támogat engem a várakozásban
A régi tanítványokhoz hasonlóan én is megtapasztaltam már olyan napokat, amikor úgy éreztem, hogy nincs remény. Még azt is éreztem, mintha Isten elhagyott volna. Éveken át fohászkodtam azért, hogy találjak valakit, akivel házasságot köthetek. Majd a házasságkötésünket követően éveken át azért, hogy valamiképpen kisbabánk születhessen a megtapasztalt kihívások ellenére is.
Még mindig mély fájdalmat érzek és az ígéretek utáni olyan vágyakozást, amelyet Isten mintha ezúttal nem teljesítene, nem látna és nem hallana. Olyan magányt és bizonytalanságot tapasztaltam meg, amelyről nem tudtam, hogyan kezeljem.
Számomra azonban a nagyhét szombatja a várakozás napját jelenti. Egy olyan napot, amikor elfog a beteljesületlen elvárások érzése. Afféle… köztes napot.
Amikor Izraelben a heti sabbatra való felkészülés zajlik, zsidó barátaink közül sokan a Siratófalnál gyűlnek össze. Ilyenkor hagyományos öltözékben, áhítatosan, imákkal a kézben állnak ott.
Ezeket az imákat cetlikre írják, és a falat alkotó kövek közé helyezik azokat. Évről évre várják a Messiást.
Amikor a tanúja voltam az odaadásuknak ezen a szent helyen, az a saját „köztes” szombatjaimra irányította a figyelmemet. Amikor a templomban Istennek hódolok és imádkozom, rájövök, hogy Isten csendje nem egyenlő Isten hiányával vagy azzal, hogy ne lenne hajlandó megválaszolni az imáinkat.
Életünk szombatjaiban is jelen van a megszentelődés annak köszönhetően, ami utánuk következik.
Tanulom, hogyan mondjak hozsánnát akkor is, amikor még kétségbeesetten várom, hogy megkapjam azt, amivel kapcsolatban Isten megígérte, hogy meg tudja adni.
Húsvétvasárnap: Minden felett diadalmaskodott, ezért én is képes vagyok rá
Szeretem Mária Magdalénát és azt, ahogyan mindannyian megláthatjuk magunkat benne: abban, ahogyan szüksége volt Jézus Krisztusra; a gyászában, amikor a sírnál kereste Őt; abban, amikor nem ismerte fel Őt azonnal; és abban, hogy Ő név szerint ismerte (lásd János 20:11–16). És szeretem benne azt, hogy ő lett Krisztusnak, az immár feltámadt Úrnak az első feljegyzett tanúja.
Jeruzsálemben, azon kerti sírbolt fölé, melyről úgy tartják, hogy Krisztus temetésének a helye volt, ezt a feliratot vésték: „Nincs itt – mert feltámadott.”
Ez az az üzenet, amelyért szerintem a leginkább érdemes hozsánnát kiáltani.
Az üres sírbolt emlékeztetőül szolgál számomra arra, hogy Jézus Krisztus megszabadít engem. Megszabadít engem a bűn fájdalmától, a pusztító kudarcoktól, a szeretteim elvesztésétől, a magánytól, a csüggedéstől, a kétségbeeséstől és mindentől, ami igazságtalan az életben.
És helyette megáld engem. Megáld mindent elárasztó békességgel, éltető reménységgel, a gyógyulás ígéretével, örömteli várakozással, győzelemmel és tökéletes szeretettel.
Azért imádkozom, hogy bárhol is tartsunk éppen a Jézus Krisztusba vetett hit keresésében, találjunk okot arra – te is, én is –, hogy ugyanúgy indítsuk ezt a nagyhetet, ahogyan az első indult:
„Hozsánna: Áldott, a ki jő az Úrnak nevében, az Izráelnek ama királya” (János 12:13).