Isten vigyáz rám

Fényképezte: Christina Smith

Néhány héttel azután, hogy megkaptam a missziós elhívásomat, hirtelen rám tört egy depressziós roham. Nem volt energiám, nem volt motivációm, és ami a legijesztőbb, dühös voltam. Dühös a családomra, a barátaimra, Istenre és magamra. Az érzéseim miatt nem tudtam elérni a magam elé kitűzött célokat.

Úgy éreztem, hogy a rövidebbet húzom Istennél. Életem túlnyomó részében boldogságra leltem a barátaim és a családom szolgálatában. Mindig azon gondolkodtam, hogyan emelhetném fel őket és tehetném jobbá az életüket. Ráadásul éppen elköteleztem magam, hogy pontosan ezzel fogom tölteni a következő két évet az életemből. Úgy éreztem, hogy az életemet a szolgálatnak szenteltem, akkor hát Isten miért nem tud akár csak egyetlen embert is arra késztetni, hogy megnézze, hogy vagyok. Úgy tűnt, hogy nem igazán törődik ezzel.

Természetesen ez egyáltalán nem volt igaz. Isten jobban törődött velem annál, mint amennyire én azt fel tudtam fogni. Mindent megadott, amire szükségem volt. Olyan erős szokásokat adott nekem, amelyek fenntartották a kapcsolatomat az evangéliummal, egy bámulatos családot, amely kedves, szeretetteljes és támogató, de arra is késztetett, hogy változtassak és fejlesszem magam, és megáldott néhány csodálatos baráttal, akik (akár tudták, akár nem) megadták nekem azt az erőt, amelyre szükségem volt a folytatáshoz.

Bár a próbatételem közepén ezt nem igazán tudtam észevenni, Isten igenis vigyázott rám. Amikor megkaptam a templomi felruházásomat, rájöttem, hogy Isten az idők kezdete óta vigyáz rám – szó szerint. A terv minden egyes része úgy épült fel, hogy végül érezhessem a celesztiális öröm teljességét. Ennek a tervnek az ékköve az Ő Egyszülött Fiának feláldozása, amely olyan tökéletes ajándék volt, hogy soha nem lehet visszafizetni.

Rendkívül hálás vagyok Istennek. Nagyon hálás vagyok a Szabadítómért és az áldozatért, amelyet azért hozott, hogy megmenekülhessek az ebben a világban érzett fájdalmaktól. Jézus Krisztus él, és azt akarja, hogy mi is éljünk.