Közel tartani Apát

Edit hallgatta az ablakon doboló esőt. Kopp, kopp, kopp.

Elhúzta a száját. Egész nap esett az eső, és szürke volt az ég. Az idő hideg és komor volt. Pont, mint az érzések a szívében.

Egy csendes sarokban ült egy padon, és a kényelmetlen fekete ruháját húzogatta. Fényes új cipője is fekete volt. Azt kívánta, bárcsak otthon lehetne inkább, mint itt a temetésen.

Az unokanővére, Sára, leült mellé. „Hogy vagy?” – kérdezte Sára. Az egész családja ideutazott, hogy itt lehessenek a temetésen ma reggel. Mindenki fekete ruhát viselt, és szomorúnak tűnt.

Edit megvonta a vállát. „Megvagyok, azt hiszem.” Nem igazán szeretett volna beszélgetni. Édesapja néhány napja hunyt el egy balesetben. Minden összezavarodott benne, ha erre gondolt. Nagyon hiányzott neki.

Sára ölelésre nyújtotta karját, Edit pedig odahajolt hozzá. Hálás volt az unokatestvéréért. De miért kellett Istennek elvennie az apukáját tőlük?

„Haragszik rám Isten?” – kérdezte Edit.

Sára összeráncolta a homlokát. „Miért gondolod ezt?”

Edit a cipőjét bámulta. „Elvette az apukámat.”

Edit érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Felnézett, és látta, hogy Sára is a könnyeit törli.

„Edit – mondta Sára –, Mennyei Atya egyáltalán nem haragszik rád. Nagyon szeret téged és a családodat. Néha olyan dolgok történnek, amelyeket nem értünk, de Ő mindig szeret minket.”

„Tényleg?” – kérdezte Edit.

Sára bólintott. „Tényleg. Segíthet, ha emlékszel rá, hogy újra látod majd az apukádat. Mivel Jézus Krisztus feltámadt, mi is mindannyian fel fogunk támadni.” Mosolygott. „És megpróbálhatunk mindarra emlékezni, amit szeretünk az apukádban, hogy közel tartsuk őt magunkhoz.”

Edit az apukájára gondolt. Ő is szeretett Jézusról beszélni. Az apukájának volt a legszebb mosolya és a legviccesebb nevetése. Ő adta a legjobb öleléseket. És mindig felvidította, amikor szomorú volt. Hirtelen melegséget érzett, mintha éppen az apukája ölelte volna át.

Felpillantott. „Ez egy kicsit segít. De attól még szomorú vagyok.”

„Érthető, hogy szomorú vagy. Én is nagyon szomorú vagyok. – mondta Sára. – Mindannyiunknak nagyon hiányzik az apukád.”

Editnek eszébe jutott valami, amit az Elemiben tanult. „Mennyei Atya segíthet nekünk, amikor szomorúak vagyunk – mondta. – Mondhatnánk most egy imát?”

Sára bólintott, majd összefonták a karjukat.

„Mennyei Atya! Köszönöm Neked Jézust és a feltámadását – imádkozott Edit. – Köszönöm, hogy mindig szeretsz minket. Kérlek, vigyázz az apukámra. Kérlek, segíts emlékeznünk rá, és közel tartani őt a szívünkben. Jézus Krisztus nevében, ámen.”

Edit kinyitotta a szemét és vett egy nagy levegőt.

Amikor kimentek az épületből, még mindig hideg és esős volt. Most azonban egy aprócska napsugár kandikált ki a szürke felhők mögül. Még mindig szomorkás volt az idő kint, most már azonban egy picit reményteli is. A saját érzéseihez hasonlóan.

PDF megnyitása

Illusztrálta: Zhen Liu