A gondot okozó karóra
„Soha nem játszol már velünk!” – mondta Dávid.
Igaz történet az Amerikai Egyesült Államokból (magyar átdolgozás)
Vili feltépte a csomagot, és feltartotta a csillogó, új óráját. Végre megérkezett! Annyira izgatott volt! Keményen dolgozott, hogy megkeresse rá a pénzt, és megérte.
A csuklójára erősítette az órát, és görgetni kezdett a képernyőn. Rengeteg klassz játék volt rajta! A dinós játékra kattintott, és játszani kezdett.
Másnap a szünetben Vili megmutatta az óráját a barátjának, Dávidnak. „Nagyon szuper!” – mondta Dávid. Egy darabig figyelte, ahogy Vili játszik, aztán megkérdezte: „Most már jössz labdázni?”
„Talán később” – válaszolta Vili. Dávid elszaladt játszani, Vili pedig egy fa alatt ült le, hogy a dinós játékot játssza.
Másnap a szünetben Vili ismét az óráján játszott. Dávid odaszaladt hozzá. „Fogsz jönni játszani?”
Vili felnézett az órájáról. „Nem, szeretném tovább játszani ezt a játékot. Talán később.”
Dávid elhúzta a száját. „De a szünetben mindig labázni szoktunk!”
„Be akarom fejezni ezt a játékot” – mondta Vili.
Dávid sarkon fordult és elsétált.
Ugyanez történt másnap. És a rákövetkező napon is. Hazafelé a buszon Dávid Vili mellett ült. „Miért nem játszottál velünk ma?”
„Épp csak gyorsan játszottam egyet az órámon – felelte Vili. – Annyira közel vagyok ahhoz, hogy a következő szintre lépjek.”
Dávid keresztbe tette a karját. „Te mindig az órádon játszol. Soha nem játszol már velünk!”
Vili érezte, hogy felforrósodik az arca. „A szünet az egyetlen olyan alkalom az iskolában, amikor játszhatok” – mondta. Egyre hangosabban beszélt. „Azt csinálok, amit akarok a szünetben!”
Dávid mérgesnek tűnt. „Akkor többé nem vagyunk barátok!”
Vili ezután már nem mondott semmit. Az ablakhoz fordult, hogy Dávid ne lássa az arcát. Könnyek szöktek a szemébe.
Amikor a busz Vili megállójához ért, ő olyan gyorsan hazaszaladt, ahogy csak bírt. Lerogyott a kanapéra, és sírni kezdett. Azt kívánta, bárcsak soha nem vette volna meg az óráját.
„Mi a baj?” – kérdezte Anya.
Vili szipogott. „Dávid azt mondta, hogy nem lehetünk barátok, mert mindig az órámon játszom.”
Anya leült mellé. „Úgy hangzik, azt gondolja, hogy többet törődsz az óráddal, mint vele.”
„Ez nem igaz!”
„Tudom, hogy fontos neked Dávid.” Anya megölelte Vilit. „De az, ahogyan az időnket töltjük, megmutathatja, hogy mi a legfontosabb nekünk.”
Vili elgondolkodott egy pillanatra. „Az emberek fontosabbak. De azért játszhatok még az órámon?”
„Van ötleted rá, hogyan teheted meg ezt?” – kérdezte Anya.
William bólintott. „Talán szünetben labdázhatok Dáviddal, és aztán csak akkor játszom egy rövid ideig az órámon, amikor hazaérek az iskolából.”
„Ez egy remek ötlet!”
Másnap az iskolában Vili a szünetben megkereste Dávidot. „Sajnálom, hogy túl sokat játszottam az órámon – mondta. – Labdázhatok veled megint?”
Dávid elmosolyodott. „Naná!”
Amikor ő került sorra, Villi magasra dobta a labdát, és olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. Hallotta Dávid ujjongását.
A játék a karóráján várhat. Jó érzés volt a barátjával lenni.
Illusztrálta: Melissa Manwill Kashiwagi