Elgyalogolni az istentiszteletre

„Anya, kelj fel!” – suttogta Kutenda.

„De hát még a nap se kelt fel! – ásította Anya. – Nem tudnál aludni még egy kicsit?”

„Túlságosan izgatott vagyok! – felelte Kutenda. – Vasárnap van, és elmehetünk istentiszteletre!”

„Rendben. Te nyertél – válaszolta Anya. – De segítened kell összekészíteni a húgaidat.”

Kutenda szeretett segíteni Anyának. Azzal kezdte, hogy megfőzte a kukoricakását a kishúgainak, Aneninek és Maitának. Reggeli után segített rendet tenni.

Kutenda felvette a kedvenc ruháját, és kiválasztotta, mit vegyenek fel a húgai. A szobát kuncogás hangja töltötte be, miközben segített nekik felöltözni. Nagyon izgatott volt!

„Nagyon jó segítő vagy, Kutenda!” – dicsérte meg Anya.

„Köszönöm!” – felelte a kislány.

Amikor készen álltak az indulásra, Anya egy kendővel a hátára kötötte Maitát. „Úgy örülök, hogy ti elég nagyok vagytok ahhoz, hogy a saját lábatokon járjatok!” – mondta Kutendának és Aneninek.

Anya kézen fogta Kutendát, és elindultak a földúton. A távolban Kutenda látta a Harare városában épülő templomot. „Nagyon szeretem látni a templomot!” – lelkendezett Kutenda.

„Én is! – felelte Anya. – Nagy áldás, hogy olyan helyen élünk, ahol láthatjuk, ahogy épül.”

Átvágtak a kukoricaföldeken. Néha megálltak, hogy megpihenjenek és Maita kinyújtóztassa és kificánkolja magát. Beszélgettek, énekeltek és hallgatták a madarakat. Másfél óra gyaloglás után Kutenda nagyon boldog volt, amikor meglátta a gyülekezeti házat.

Elolvasta rajta a feliratot: Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza.

„Megjöttünk!” – mondta Anya, és kioldozta a Maitát tartó kendőt.

„És megint korán érkeztünk!” – örvendezett Kutenda.

Hamarosan Kutenda és Anya vidáman köszöntötték az épületbe utánuk érkezőket. Kutenda szeretett ott lenni az emberekkel istentiszteleten. Érezte, hogy szeretik.

Kutenda és a családja talált egy helyet, ahol leülhetnek. Jó érzés volt megpihentetni a lábait. Amikor vett az úrvacsorából, Jézus Krisztusra gondolt. Aztán figyelmesen meghallgatta, amikor a püspök elmagyarázta, hogy böjti vasárnap van, és megkérte az embereket, hogy osszák meg a bizonyságukat.

Kutenda nézte és hallgatta, amikor az emberek előre mentek a kápolnában, hogy elmondják, miben hisznek. Szerette volna, ha mindannyian tudják, hogy neki is van bizonysága, így ő is kiment az emelvényre. Egy kicsit izgult, de tudta, hogy mit akar mondani.

Vett egy nagy levegőt, kihúzta magát, és azt mondta: „Nagyon szeretem látni a templomot! Tudom, hogy különleges hely, ahol Mennyei Atya tervéről tanulhatunk. Az életünk különleges ajándék Istentől. Tudom, hogy a szentírások igazak. Tudom, hogy Mennyei Atya és Jézus szeretnek engem. Próbálok olyan kedves és segítőkész lenni, mint Jézus. Tudom, hogy az egyház igaz. Jézus Krisztus nevében, ámen.”

Kutenda végignézett a teremben lévő embereken. Mindannyian mosolyogtak rá. Kutenda szélesen elmosolyodott, aztán visszament a helyére. Anya megölelte, amikor leült. Kutendát öröm járta át, amiért volt bátorsága megosztani a bizonyságát. Kutenda szerette a vasárnapokat.

Illusztrálta: Fotini Tikkou