Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványai

Nagyon hálás vagyok, hogy veletek lehetek. Szeretnék köszönetet mondani Gaye Strathearnnek ezért a gyengéd nyitóimáért; Ellen Amatangelo nővérnek, aki mint mindig, gyönyörűen zongorázott; köszönet Kevin Oviatt fivérnek, hogy segítségünkre volt a zenével és ezzel a csodálatos kórussal. Köszönet mindegyikőtöknek a részvételetekért.

Hallottam, hogy megemlítették a tolmácsokat, és mivel mindezt különböző nyelvekre fordítják, nem tehetek róla, de el kell mondanom egy kis humoros történetet, ami ki is hagyható a felvételről megismételt közvetítésekből, ugyanis nehéz lefordítani. Évekkel ezelőtt az arizonai Tempében voltam egy cövekkonferencián, amit egy másik teremben lévő tolmács – azt hiszem fejhallgatót használva – éppen spanyolra fordított. Ez a tomács hagyott számomra egy üzenetet az emelvényen. Amikor felálltam, láttam, hogy ez áll rajta: „Kérem, beszéljen lassan! Fordítom, amit mond.” Nem használt. Úgyhogy ma este figyelnetek kell rám.

Először is hadd fejezzem ki az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma – sőt, az egész egyház – háláját azért a munkáért, amelyet szerte a világban végeztek a tanulóinkkal. Ti vagytok ezen egyház, Isten földi királysága, valamint a jövő alapja lefektetésének és megvédésének a frontvonalában. Köszönjük mindazt, amit felajánlotok! Szilárd meggyőződésem, hogy az erőfeszítéseitek figyelemre méltó változásokat eredményeznek a jó irányába.

Az egyház vezetősége hangsúlyt fektet annak fontosságára, hogy Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványaivá váljunk. Ezt kihangsúlyozzuk például abban, ahogyan a missziós vezetőket, illetve a fiatal férfiak és a fiatal nők helyi vezetőit képezzük szerte az egyházban. Kihangsúlyozzuk azokban a témákban, amelyek előhozatalára kérjük az általános felhatalmazottakat, amikor egyik helyről a másikra utaznak – valamint az általános tisztségviselőket is.

Számunkra az egyházi oktatásban nyilvánvalóan elsődleges fontosságú az, hogy életre szóló tanítványokat képezzünk a Szabadítónak. A hitoktatás megerősítéséről szóló EOSZ-forrásanyag ezt tanítja nekünk:

„A hitoktatás Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának oly módon történő tanítása a szentírásokból és a modern prófétáktól, ami segít a tanulóknak:

1. Hitre és bizonyságra szert tenni Mennyei Atyáról és az Ő nagyszerű tervéről…,

2. Jézus Krisztus olyan élethosszig tartó tanítványaivá válni, akik szövetségeket kötnek és tartanak meg…, [továbbá]

3. Megerősíteni az arra irányuló képességüket, hogy válaszokra leljenek, eloszlassák a kételyeket, hittel reagáljanak, valamint számot adjanak a bennük lévő reménységről, bármilyen kihívásokkal szembesüljenek is.”¹

Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás célkitűzése hasonlóképpen fogalmaz: „Az a célunk, hogy segítsünk a fiataloknak és a fiatal felnőtteknek elmélyíteni a megtérésüket Jézus Krisztushoz és az Ő visszaállított evangéliumához, jogosulttá válni a templom áldásaira, valamint felkészíteni önmagukat, a családjukat és másokat a Mennyei Atyjukkal való örök életre.”

Az élethosszig tartó taníványság Krisztus tanának egyik alapvető vonatkozása. Krisztus tana kijelenti, hogyan jutunk el Krisztushoz és nyerjük el az Ő engesztelő kegyelmének az ajándékát. Önrendelkezésünkkel élve hiszünk Őbenne, tartunk bűnbánatot, keresztelkedünk meg és nyerjük el a Szentlelket. Ahhoz azonban, hogy Krisztus engesztelése teljes, átalakító hatással legyen ránk, szükséges, hogy halandó életünk végéig folytassuk utunkat ezen a szövetséges ösvényen – a tanítványság ösvényén. Nefi szavaival élve: „És hallottam egy hangot az Atyától, mondván: Igen, az én Szeretettem szavai igazak és hűek. Aki mindvégig kitart, az meg lesz szabadítva. És most, szeretett testvéreim, ebből tudom, hogy ha az ember nem tart ki mindvégig az élő Isten Fia példájának a követésében, akkor nem lehet megszabadítani.”²

Nelson elnök azt tanította: „Jézus Krisztus igaz tanítványai hajlandóak kiállni, felszólalni, és különbözni a világ emberétől. Rendíthetetlenek, elkötelezettek és bátrak.”³ Hogyan érhető el ez a fajta tanítványság? Mit jelent ez számunkra hitoktatókként, és miképpen tudunk eredményesebben tanítani, hogy a fiataljainkból és a fiatal felnőtteinkből Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványai legyenek?

Ma este annak átgondolásával fogom kezdeni, hogy a személyes önrendelkezés gyakorlása miként mélyíti el a megtérést és vezet élethosszig tartó tanítványsághoz. Aztán pedig azt fogom kérni, hogy gondoljuk át, ezen elképzelések hatására miképpen tanítsunk hitoktatókként, arra összpontosítva, ahogyan maga a Szabadító tanította a tanítványait. Végül arra vonatkozó megjegyzésekkel fogom zárni, hogy a tanulóknak nyújtott több lehetőség a tanulásukért történő felelősségvállalásra miképpen lesz segítségükre abban is, hogy eleget tegyenek Nelson elnök kérésének, miszerint vegyék kézbe a bizonyságukat.

Először is, az önrendelkezés szerepe a tanítványságban. Isten gyermekeinek adott egyik legfontosabb ajándéka az erkölcsi önrendelkezés volt. Ez a hatalom és kiváltság – valamint felelősség –, hogy magunk cselekedhetünk, elengedhetetlen ahhoz, hogy valóra váltsuk mindazt, ami Isten gyermekeiként lehetséges számunkra. Központi szerepe van abban, hogy haladjunk a szövetség ösvényén. Isten terve – mint tudjátok – nem az volt, hogy mindent megtesz helyettünk, hanem az, hogy olyan keretet biztosítson, amely lehetővé teszi számunkra, hogy saját döntéseket hozzunk és egyénileg növekedjünk. Az önrendelkezés a múltban, lélekként is a fejlődésünk kulcsát jelentette, és továbbra is kulcsfontosságú ahhoz, akivé Isten boldogságterve szerint most és az örökkévalóságban válhatunk.

Az ellenség tudja ezt, és igyekszik az önrendelkezésünket veszélybe sodorni. Mózes könyvében ezt olvassuk:

„…mivel az a Sátán fellázadt ellenem, és az ember önrendelkezésének elpusztítására törekedett, amelyet én, az Úristen, adtam neki, valamint arra, hogy neki adjam saját hatalmamat; az én Egyszülöttem hatalma által letaszíttattam;

És lett belőle Sátán, igen, méghozzá az ördög, minden hazugságok atyja, hogy megtévessze és elvakítsa az embereket, és hogy akarata szerint fogságba hurcolja őket, méghozzá mindazokat, akik nem hajlandók hallgatni hangomra.”⁴

A mennyben zajló háborúra nagyrészt tekinthetünk úgy, mint az emberi önrendelkezés megőrzéséért vívott csatára. És ez a csata folytatódik ebben a halandó szférában. Sátán legalább két fronton támadja az önrendelkezést. Egyrészt olyan politikai tanokat és mozgalmakat sugall, amelyek elhalványítják a személyes felelősséget vagy kényszert és erőszakot alkalmaznak. Példának okáért az Úr megmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának a megalkotását és fenntartását elsősorban „minden test jogai és védelme miatt” idézte elő, „hogy minden ember cselekedhessen …tan és tantétel terén, azon erkölcsi önrendelkezés szerint, amelyet neki adtam, hogy minden embert felelősségre lehessen vonni saját bűneiért az ítélet napján”⁵. Aztán különösen szörnyű példát hoz fel az önrendelkezés megsértésére: „Nem helyes tehát az, hogy bárki rabságában legyen a másiknak.”⁶ Lucifer terve mindig is a rabigába döntés egyik vagy másik formája volt.

Az ellenség önrendelkezésre irányuló támadása másrészt olyasmire összpontosít, ami különös jelentősséggel bír számunkra tanítókként. Az imént idézett szentírás szerint Sátán, „minden hazugságok atyja” azon van, „hogy megtévessze és elvakítsa az embereket”⁷. Az önrendelkezés értelmetlenné válik akkor, ha nem tudjuk, mi igaz és mi nem az, vagyis nem tudunk tájékozottságon alapuló, értelmes döntéseket hozni. A megtévesztés ellenszere az igazság. A Szabadító kijelentését idézve: „Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonynyal az én tanítványaim vagytok; És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”⁸ Szerintem itt a bűn és a hibázás fogságából történő szabadulásra gondol, de ez annak a szabadsága is, hogy értelemmel gyakoroljuk az önrendelkezésünket és bölcs döntéseket tudunk hozni. Itt lépünk be mi Isten igéjének a tanítóiként. Sátánnak csak oly mértékben lehet hatalma, amennyire az adott személy nem hallgat az Úr hangjára. Isten elküldte az Ő Fiát, aki „az út, az igazság és az élet”⁹. Prófétákat ad nekünk, hogy tanítsanak és elvezessenek minket az igazsághoz. Ezen igazság megerősítése végett adta a Szentlélek ajándékát; a mi szerepünk pedig az, hogy segítsünk a tanulóknak meghallani az igazságot és annak befogadása mellett dönteni.

A hitoktatás összefüggésében azonban az önrendelkezéshez további lépésre is szükség van az evangéliumi igazságok megosztásán kívül. Elengedhetetlen oly módon tanítani, ami meghívja a tanulókat, hogy a tanulás folyamatában gyakorolják az önrendelkezésüket. Segíteni akarunk nekik abban, hogy a folyamat tevékeny résztvevői legyenek és felelősséget vállaljanak a saját tanulásukért. A tanulók önrendelkezésének az aktivizálása azért, hogy saját kezükbe vegyék a tanulást, kihat a tartós hit és a tartós bizonyság kialakulására. Ezt téve válhatnak Jézus Krisztus tevékeny és élethosszig tartó tanítványaivá. Erről később több szót is ejtek, de most hadd tegyek egy megjegyzést a szövetségeket illetően.

Az egyik oka annak, amiért Nelson elnök olyannyira a szövetségekre összpontosít, az, hogy mi magunk választunk. Amikor azt választjuk, hogy szövetségeket kötünk és megtartjuk azokat, egyedülállóan személyes döntést hozunk a Szabadítónk követésére. Nelson elnök magyarázatát idézve:

„Ebben az életben eldönthetjük, hogy mely törvényeknek vagyunk hajlandóak engedelmeskedni – a celesztiális, a terresztriális vagy a telesztiális királyságénak –, valamint ebből adódóan azt is, hogy a dicsőség mely királyságában fogunk örökké élni. Minden igazlelkű döntés, amelyet itt meghoztok, hatalmas nyereséget termel nektek most. A halandóságban meghozott igazlelkű döntések azonban elképzelhetetlen örökkévaló nyereséget termelnek. Ha azt választjátok, hogy szövetségeket köttök Istennel, és e szövetségekhez hűek is vagytok, elnyeritek az ígéretet, mely szerint »dicsőség adatik fej[etekre] örökkön örökké«.”¹⁰

Így a döntések kézbe vétele elmélyíti a személyes meggyőződést. Ha nem magunk cselekszünk, akkor akaratlanul is azon kapjuk magunkat, hogy a hitünk nem elég mély az élet kérdéseinek és kihívásainak leküzdéséhez, és ahhoz, hogy Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványai legyünk. Az Úr saját szavait idézve:

„Mert azok, akik bölcsek, és elfogadták az igazságot, és vezetőjükké fogadták a Szent Lelket, és akiket nem tévesztettek meg – bizony mondom nektek, ők nem döntetnek le és vettetnek a tűzbe, hanem megmaradnak azon a napon.”¹¹

Na mármost, az önrendelkezésnek a saját személyes fejlődésünkben betöltött ezen alapvető szerepe kihat arra, ahogyan hitoktatókként tanítunk. A misszióvezetőket arra kérjük, hogy tartsák ezt szem előtt, amikor a misszionáriusaiknak lehetőséget adnak a vezetésre és a misszionáriusi munka irányítására. A fiatalok vezetőit arra kérjük, hogy adjanak a fiataloknak lehetőséget a vezetés igájának viselésére a felnőtt mentoraik oldalán. Titeket pedig, hitoktatóinkat, arra kérünk, hogy oly módokon tanítsatok, ami személyes szerepvállalásra és a tanulás kézbe vételére hív. E felállások mindegyikében akkor a legeredményesebb a valós fejlődés, ha a fiatalok lehetőséget kapnak a cselekvésre, és nem csupán velük cselekednek.

Örömmel idézem fel azt az időt, amikor kora reggeli ifjúsági hitoktató voltam. Tapasztalat által tanultam meg, hogy mindenképp irigylésre méltó elhívás ez. Az ifjúsági hitoktatóként töltött éveim közül kettőben diák voltam a jogi karon. Mivel szerettem volna, ha a tanulóim megtapasztalják, milyen az, amikor valakinek van bátorsága hit által élni, megkértem az egyik csoporttársamat, aki bár hívő volt, de nem az egyházunk tagja, hogy az egyik reggel jöjjön el és szóljon az osztályomhoz. A barátomnak, Richardnak, komoly látásproblémái voltak, amelyek időről időre fájdalmas kezelést igényeltek, többek között azt – amit szinte elképzelni is nehéz –, hogy az orvosi eljárások során kiemeljék a szemgolyóit azok üregéből. A jogi karon sokat kellett olvasnunk, de ő nem látott elég jól ahhoz, hogy olvasson. Ezért fizetett néhány alsóbb éves egyetemi hallgatónak, hogy nap mint nap felolvassanak neki az órák után. E komoly kihívások dacára jó természetű volt, és nagyon is kedvelték a diáktársai. Mindannyiunkat megihletett a példája.

Nos, Richard az ifjúsági hitoktatási osztályomban mesélt magáról, többek között az Istenbe vetett hitéről, és arról, hogy érzése szerint Isten miként válaszolta meg az imáit. A tanulóknak pedig lehetőségük volt rá, hogy testközelben lássák és hallják őt, valamint kérdéseket tegyenek fel neki. Ez segített nekik megérteni a hit erejét a valós életben, és azt, hogy ez mit jelenthet az ő életükben. Ugyanakkor az élmény képletesen felnyitotta Richard szemét is, hogy meglássa drága ifjúsági hitoktatási tanulóim jóságát. (Az egyik dolog, ami nagy hatással volt rá, hogy egy reggel hatkor kezdődő órán tizenéveseket látott.)

Most gondoljatok csak bele, hogyan tanított a Szabadító. Jézus nem csupán megmondta a tanítványainak, hogy mit tegyenek, és nem is tett meg helyettük mindent. Oly módon tanított, ami gondolkodást, részvételt, megbeszélést igényelt tőlük, valamint az Ő tanításainak az alkalmazását. Így amikor a Szabadító személyesen már nem volt ott a tanítványaival, felkészültebbek voltak rá, hogy befogadják a Szentlelket és az vezesse őket, amikor maguk cselekednek.¹² A Szabadító módján tanítani című kiadványban ezt olvassuk: „Minden bizonnyal bámulatos volt látni, amikor a Szabadító a vízen járt. Péter számára ez azonban nem volt elég. Azt akarta tenni, amit a Szabadító tett, ott lenni, ahol Ő volt, és ugyanabban az élményben részesülni.”¹³ Ez természetesen azt is jelentette, hogy Péter hibákat fog elkövetni, de a Szabadító ismételten lehetőségeket adott Péternek – ahogy mindannyiunknak – a cselekvésre és arra, hogy az erőfeszítései – köztük a kudarcai – által megerősödjön.¹⁴

Ahhoz, hogy ilyen típusú tanulási élményeket biztosítson a tanítványainak, a Szabadító megtalálta a módját, hogy segítsen nekik felelősséget vállalni a tanulásukért. Vegyük sorra csupán három módját annak, ahogyan a Szabadító bevonta a tanítványait: (1) példázatokból merítés, (2) sugalmazott kérdések feltevése, valamint (3) személyes felkérések átadása.

Példázatokból merítés. Egy megjegyzés ezek mindegyikével kapcsolatban: Először is, a példázatok. Gondoljatok bele, Krisztus hogyan használt példázatokat. Ahelyett, hogy azonnal magyarázattal szolgált volna vagy mindig leszögezett volna valamit, a Szabadító gyakran arra kérte a követőit, hogy keressék az általa tanítottak mélyebb jelentését. Ez erőfeszítést igényelt a részükről. Eszembe jut, milyen módokon erősítette meg számomra az engedelmesség megértését a magvető példázatának a tanulmányozása.¹⁵ A tékozló fiú tanulmányozása révén jobban megértettem a megbocsátást.¹⁶ Az irgalmas szamaritánus példázata által még inkább vágyom rá, hogy mindenki iránt jószívűséget érezzek és tanúsítsak.¹⁷

Hasonlóképp, jobb tanítvánnyá és vezetővé váltam, miközben elgondolkoztam a tálentumok példázatában említett sáfárságról.¹⁸ E példázaton elmélkedve többek között felismertem, hogy az első két szolga – akik közül az egyik öt, a másik pedig kettő tálentumot kapott, és akik megsokasították azokat – ugyanazt a dicséretet és jutalmat kapta, bár a tálentumaik száma különböző volt. Az elsőnek öt tálentuma volt, és emlékeztek rá, hogy azt megduplázva tíz lett neki, a második viszont, aki kettővel kezdte, négyet adott vissza. Ám mindkettejüknek ugyanazt válaszolta az uruk: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”¹⁹ Szerintem ez azt jelenti, hogy nem kell mindannyiunknak ugyanazon időkeretben ugyanazt a szintet és haladást elérnünk ahhoz, hogy learassuk az Úr áldását, végül pedig az örök élet ajándékát. Egyszerűen csak szorgalmasaknak kell lennünk azon ajándékok, képességek és lehetőségek vonatkozásában, amelyekkel rendelkezünk. Hiszek abban, hogy még az egy tálentummal rendelkező szolga is, ha a tálentuma elrejtése helyett dolgozott és szolgált volna azért, hogy egy másodikat szerezzen, ugyanazt a jutalmat kapta volna, amelyet a két másik. Arra tanítom a vezetőket és másokat, hogy ha csupán megteszik azt, amit tudnak, az Úr fel fogja nagyítani és meg fogja jutalmazni az erőfeszítéseiket, és ha eljön az ideje, akkor el fogják nyerni az Ő áldásainak teljességét.

Sugalmazott kérdések feltevése. Ami a sugalmazott kérdések feltevését illeti, a Szabadító is ezen a módon tanított. Például akkor, amikor megkérdezte a tanítványaitól: „Ti pedig kinek mondotok engem?” Nyilvánvalóan a tanítványainál is világosabban és mélyebben ismerte a választ, de lehetőséget adott Péternek arra, hogy elgondolkozzon, majd ő maga megválaszolja a kérdést. Hiszem, hogy Péter szavai elmélyítették a saját tanúbizonyságát, amikor kijelentette: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia”²⁰ A feltámadása után a Szabadító egy másik kérdést tett fel Péternek három külön alkalommal is: „Simon, Jónának fia: …szeretsz-é engem”? Péter minden egyes alkalommal így felelt: „Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged!” Ekkor a kérdés lehetővé tette a Szabadító számára, hogy minden alkalommal ezt felelve tanítsa Pétert: „Legeltesd az én bárányaimat!”²¹

Felkérések átadása. Végül pedig, a felkérések átadása. Voltak alkalmak, más alkalmak, amikor a Szabadító megválaszolta az Általa feltett kérdést, de oly módon, hogy az önálló felkérésként szolgált. A nyugati féltekén lévő tanítványaihoz szólva a Szabadító azt kérdezte: „Milyen embereknek kell hát lennetek?” Majd Ő maga válaszolt erre: „Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok.”²² A Szabadító más fontos felkéréseit is felidézhetjük. Gondoljatok csak bele, például, ebbe az alapvető felkérésébe: „jer, kövess engem”. Időnként a felkérései azokhoz társuló ígéretekkel érkeztek – és ez még mindig így van. A Tan és szövetségekben például az Úr erre kér minket: „Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok; keressetek engem szorgalmasan, és meg fogtok találni; kérjetek, és adatik nektek; kopogtassatok, és megnyittatik nektek.”²³ A Szabadító valamennyi felkérésével lehetőséget ad a tanítványainak a cselekvésre, a gondolkozásra, valamint arra, hogy kézbe vegyék a tanulásukat és a fejlődésüket.

Idén Clark Gilbert elder felkérést intézett a ifjúsági és felsőfokú hitoktatóinkhoz, miszerint tudatosan törekedjenek lehetőségeket biztosítani a tanulóknak a cselekvésre és a tanulásukért történő felelősségvállalásra. Közvetlenül idézett A Szabadító módján tanítani kiadványának Ösztönözd a szorgalmas tanulást! című szakaszából.²⁴ Jelentőségteljesnek találom azt, hogy ennek a szakasznak a címe a tanulásra, nem pedig a tanításra összpontosít. Számomra ez emlékeztetőként szolgál arra, hogy az eredményes tanítók felkérik a tanulókat a saját tanulásukért történő felelősségvállalásra. Ha oly módon tanítunk, ami csupán odafigyelésre kéri fel a tanulókat, nem pedig tevékeny részvételre, akkor fennáll a veszélye, hogy a tanulóknak ezzel azt üzenjük: számunkra a saját tanításunk értékesebb az ő tanulásuknál.

A Szabadító módján tanítani emlékeztet minket arra, hogy a szorgalmas tanulásra irányuló felkéréshez segítenünk kell a tanulóknak önálló szerepet vállalni a saját tanulási folyamatukban. Ez többféleképpen is megvalósulhat, de hadd hangsúlyozzak ki legalább hármat ebből a tanítási forrásanyagból:

• Először is létrehozhatunk olyan tanulási élményeket, amelyek során felkérjük a tanulókat, hogy készüljenek fel a tanulásra. Ez történhet előre kiadott olvasási feladatok, tanulmányozási kérdések, illetve személyes felkérések formájában.

• Másodszor, buzdítsuk a tanulókat, hogy osszák meg az igazságokat, amelyeket tanulnak. Ennek nagyon sok módja van, és mindegyikőtök talál majd olyan személyre szabott megoldásokat, amelyek beválnak nektek és a tanulóitoknak. Amikor a jogi karra jártam, gyakran tanultam az úgynevezett szókratészi módszerrel, mely során a tanárok úgy segítenek a tanulóknak feltárni egy jogesetet, hogy egy sor gondosan kidolgozott kérdésen keresztül vetetik velük szemügyre az anyagot. Úgy kellett érkeznünk az órára, hogy felkészültünk a saját meglátásaink megfogalmazására és a többiek meghallgatására. Láttam már olyan felsőfokú hitoktatókat, akik lehetőséget adnak a tanulóknak annak megosztására, amit a jól felépített órai beszélgetésekből megtudnak; ehhez pedig olyan jól felkészült oktatókra van szükség, akik kérdésekkel és párbeszéddel vonnak be jól felkészült tanulókat. Tudom, hogy az óráitokon mindig ez a helyzet. Minden tanuló jól felkészült. Minden oktató jól felkészült. De ez az, amiről a felkérés szól.

• Harmadsorban pedig kérjük meg a tanulókat, hogy éljenek a tanultak szerint.²⁵ Mindig keressük a módját, hogy felkérjük a tanulókat a tanultaknak a saját életükben történő alkalmazására. Erre sor kerülhet személyes felkérések, visszatekintő gyakorlatok, valamint egy sor egyéb olyan erőfeszítés által, amely segít a tanulóknak változni és valami többé válni Krisztusban.

Ezek a felkészülési, megosztási és alkalmazási erőfeszítések gondolkodást igényelnek, és időnként több munkát is az oktató részéről. Ez különösen igaz lehet az arra irányuló erőfeszítéseiteket illetően, hogy segítsetek a tanulóknak megosztani dolgokat és tanítani egymást. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan konkrét helyzetek, amikor közvetlenül és egyoldalúan szólunk hozzájuk, különösen akkor, amikor egy kulcsfontosságú üzenetet hangsúlyozunk vagy egy alapvető tantételt fektetünk le. A ma esti gyűlés egy alapvető üzenet megalapozásának ilyen példája. Azonban ennél az üzenetnél aztán utókövetésre is szükség van, rendszeres lehetőségekkel arra, hogy az általunk tanultak megosztásával és a saját tanításunkban történő alkalmazással mindannyian részt vegyünk a tanulási folyamatban.

Remélem, hogy felismertétek, milyen felkészülésre kértünk benneteket tanulmányozási kérdésekkel és előre megosztott olvasmányokkal már a mai este előtt. Holnap és a következő hetekben arra fogunk kérni benneteket, hogy a kollégáitokkal és a társaitokkal beszéljétek meg, amit most a Szabadító módján történő tanításról tanultok. Arra is meg fogunk kérni titeket, hogy a mai üzenetből és a holnap megosztásra kerülő tanítási forrásanyagokból kiindulva nevezzetek meg olyan területeket, ahol erősíteni tudjátok a saját tanításotokat.

Hadd álljak meg itt, és ajánljak egy másik tanítási forrásanyagot, amelyet érdemes tanulmányozni, bár más közönségnek íródott. A Prédikáljátok evangéliumomat! misszionáriusi kézikönyv 10. fejezetére utalok. A fejezet címe: Azért taníts, hogy építsd a Jézus Krisztusba vetett hitet! Természetesen a misszionáriusi tanítás jelenti az alapot, amely segít az embereknek, hogy az erkölcsi önrendelkezésüket használva elköteleződjenek és változtassanak az életükön. A cél a Szentlélek hatása és Krisztus kegyelme általi megtérés, amely élethosszig tartó tanítványsághoz vezet. Értelemszerűen ez az, amire az Egyházi Oktatási Szervezetben is törekszünk. Szerintem ebből, valamint a Szabadító módján tanítani című forrásanyagból is nyerhettek további meglátásokat. A két kézikönyv között nyilvánvalóan jelentős átfedés van, azonban időnként friss szemléletmódot és alaposabb megértést eredményezhet az, ha olyasvalamit olvasunk, ami esetleg egy kicsit másképp fogalmaz meg egy tantételt. A Prédikáljátok evangéliumomat! 10. fejezetében tárgyalt kérdések között találjuk a következőket is: Hogyan taníthatok a Lélek által?, Hogyan taníthatok a szentírásokból?, Hogyan osszam meg a bizonyságomat tanítás közben?, Hogyan tervezhetem meg és igazíthatom a tanításomat az emberek szükségleteihez? és Hogyan tehetek fel jobb kérdéseket és figyelhetek jobban?. Szeretném, ha tudnátok, hogy nem fizetnek nekem ezért a reklámért.

Végül arról, hogy segítsünk a tanulóknak kézbe venni a saját bizonyságukat. A szorgalmas tanulásra ösztönzés alapvető fontosságú annak kialakításához, hogy a tanulók Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványai legyenek, mert segít nekik felelősséget vállalni a saját tanulásukért – mint ahogy eddig is mondtuk. Nelson elnök többek között azzal buzdított a személyes fejlődésünk felvállalására, hogy felkérte a fiatal felnőtteket: vegyék kézbe a saját bizonyságukat. A 2022-es fiatal felnőtteknek szóló világméretű áhítatában azt mondta Nelson elnök:

„Könyörögve kérlek benneteket, hogy vegyétek kézbe a bizonyságotokat. Dolgozzatok meg érte. Vállaljatok érte felelősséget. Gondoskodjatok róla. Ápoljátok, hogy növekedjen. Tápláljátok igazsággal. Ne szennyezzétek be azt hitetlen férfiak és nők téves filozófiáival, azon tűnődve, hogy miért fogy a bizonyságotok! Mindennap buzgón, őszintén és alázatosan imádkozzatok. Tápláljátok magatokat az ősi és újkori próféták szavaival. Kérjétek az Urat, hogy tanítsa meg nektek, miként halljátok meg Őt jobban. Töltsetek több időt a templomban és a családtörténeti munkával. Amint elsődleges fontosságot tulajdonítotok a bizonyságotoknak, figyeljétek meg, milyen csodák történnek az életetekben.”²⁶

Nelson elnök Győzzétek le a világot és leljetek megnyugvásra című, 2022. októberi általános konferenciai beszédében megismételte ezt a kérést az egész egyháznak.²⁷

A fiatal felnőttekhez szólva Nelson elnök feltett egy sor kérdést: „Szeretnétek békességet érezni azon aggodalmakat illetően, amelyek jelenleg gyötörnek benneteket? Szeretnétek jobban megismerni Jézus Krisztust? Szeretnétek megtudni, miként gyógyíthatja be a sebeiteket és a gyengeségeiteket az Ő isteni hatalma? Szeretnétek megtapasztalni Jézus Krisztus engesztelése édes, megnyugtató hatalmának a munkálkodását az életetekben? Az e kérdések megválaszolására való törekvés erőfeszítést igényel – igen sok erőfeszítést.”²⁸ Sőt, e szavakkal igazolja a tanulók aggodalmait: „Ha kérdéseitek vannak – és remélem, hogy vannak –, a hit iránti buzgó vággyal keressetek válaszokat. Tudjatok meg minden tőletek telhetőt az evangéliumról, és győződjetek meg arról, hogy igazságokkal teli forrásokhoz fordultok útmutatásért.”

Nekem ezt jelenti szorgalmas tanulásra buzdítani, és erre van szükség a részünkről, hogy felkérjük a tanulóinkat: vegyék kézbe a bizonyságukat. A tanulás e felvállalását támogatnunk kell azzal, ahogyan felépítjük a tanításunkat, hogy a tanulóknak lehetőségük legyen a valódi tanítványság kialakításához szükséges alapossággal és mértékben részt venni a tanulásban. Gondoljátok át újra a próféta felhívását: „Dolgozzatok meg érte. Vállaljatok érte felelősséget. Gondoskodjatok róla. Ápoljátok, hogy növekedjen.” Vajon az óráink ilyesfajta egyéni elköteleződésre ösztönöznek a bizonyság és a tanítványság elősegítése mellett? Vannak lehetőségek arra, hogy elérhessük vagy javíthassuk a szorgalmas tanulás elérésére és ösztönzésére irányuló erőfeszítéseinket?

Ma este az egyház hitoktatási céljainak az áttekintésével kezdtem, köztük azzal, hogy szükséges segítenünk a tanulóinknak:

1. „Hitre és bizonyságra szert tenni Mennyei Atyáról és az Ő nagyszerű tervéről…,

2. Jézus Krisztus olyan élethosszig tartó tanítványaivá válni, akik szövetségeket kötnek és tartanak meg…, [továbbá]

3. Megerősíteni az arra irányuló képességüket, hogy válaszokra leljenek, eloszlassák a kételyeket, hittel reagáljanak, valamint számot adjanak a bennük lévő reménységről, bármilyen kihívásokkal szembesüljenek is.”²⁹

Amikor segítünk a tanulóknak gyakorolni a személyes önrendelkezésüket, akkor oly módokon mélyül el a megtérésük, melyek élethosszig tartó tanítványsághoz vezetnek. Tavaly októberben Nelson elnök kijelentette: „Most van itt az ideje, hogy a tanítványságunkat tegyük a magunk részéről a legfontosabbá.”³⁰ Aztán hozzátette: „Nincs túl korán és nincs is túl késő ahhoz, hogy Jézus Krisztus odaadó tanítványaivá váljatok.”³¹ Cselekedjünk szorgalmasan most, mielőtt túl késő lenne. Ahogy mondta, most van itt az idő. Egyre inkább szíven üt Pál fivérem intése, az epheszoszi elderekhez intézett figyelmeztető kérése:

„Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.

Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak.

Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.”³²

Végtelenül becsesek, a Szabadító saját vérén megszerzettek azok a tanulók, akiknek Pál szavai szerint vigyázói vagyunk. Azt a megbízást kaptuk, hogy mutassunk nekik hithű példát, valamint tápláljuk és erősítsük meg őket azon „gonosz farkasok[kal]” szemben, akikkel az egyházon kívül, sőt – Pált idézve –, belül is találkozhatnak, akik hamisságot szólnak, és arra törekednek, hogy a saját, ne pedig a Mester tanítványaivá tegyék őket. Segítenünk kell nekik megismerni az igazságot, az önrendelkezés bölcs használatát, és mindenekfelett az Atya és a Fiú maradandó szeretetét.

Tanúságot teszek szerető és szeretett Mennyei Atyánkról és az Ő megváltástervéről. Tanúskodom az Ő Egyszülött Fia, Jézus, a feltámadt Megváltó élő valóságáról, aki az Atya jobb kezénél ül, ahol jogot formált az emberek gyermekei iránti irgalomra.³³ Mormonnal együtt Jézus Krisztus tanítványának mondom magam,³⁴ és azon vagyok, hogy Krisztus tanítványa legyek, amíg csak élek. Erősödjünk meg mindannyian a saját tanítványságunkban és az arra irányuló erőfeszítéseinkben, hogy akinek csak tudunk, segítsünk Jézus Krisztus odaadó, élethosszig tartó tanítványává válni.

Isten áldjon meg benneteket! Jézus Krisztus nevében, ámen.