Élethosszig tartó tanítványság a célunk
A jó evangéliumi tanítás hatása
A hitoktatói konferencia áhítata, 2025. június 12.
Tennessee államból jöttem, a Bibliaövezet kellős közepéből, és a középiskolában tagja voltam egy a Keresztény Sportolók Közössége (FCA) nevet viselő szervezetnek. Most ha rám néztek, nem gondolnátok, de akkoriban tűrhető sportoló voltam és elég fitt is. Néhány éve az anyukám küldött rólam egy középiskolás képet a feleségemnek, amelyen még az összes hajam megvolt és volt némi izom is rajtam. A kép mellé az anyukám ezt a vigasztaló üzenetet írta a feleségemnek: „Ezért várd örömmel a feltámadást.”
Nos, a Keresztény Sportolók Közössége (FCA) egy olyan szervezet, amelynek nagyszerű küldetése van. Különböző felekezetű sportolókból áll, akik osztoznak a Krisztusba vetett hitben. Az utolsó előtti évem végén megválasztottak, hogy a rákövetkező, végzős évemre a középiskolai részlegem elnöke legyek.
A nevemet a felekezeti hovatartozásommal együtt beküldték az állami központba, hogy én leszek a részleg új elnöke. Nem sokkal később a tantestületi szponzorunk azt a választ kapta, hogy valaki mást kell jelölni a pozícióra. Elmondta nekem, hogy azért nem lehetek elnök, mert Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjait nem ismerik el keresztényekként. A hitem még soha nem volt ennyire próbára téve.
Új elnököt választottak, ám pár hónapra rá értesültem róla, hogy az egyház képviselői beszéltek a Keresztény Sportolók Közösségével, és rendezték a kérdést. Én továbbra is tevékeny maradtam a csoportban, mert a tagjai nagyon jó emberek voltak.
Nos, az egyes tanévek végén minden középiskolai részleg szavazott az év sportolójára; a végzős évem befejeztével pedig a társaim engem választottak az év sportolójának a Keresztény Sportolók Közösségében. Őszintén szólva ebben éreztem némi jóleső igazságtételt. Az előző évben még azt sem ismerték el, hogy keresztény vagyok, most viszont megkaptam a kitüntetésüket.
Így hát a nevemet a felekezeti hovatartozásommal együtt beküldték az állami központba, hogy én leszek a középiskolámból az év sportolója. Azonban a tantestületi szponzorunk ismét azt a választ kapta, hogy másik nevet kell benyújtani. Úgy tűnt, mégsem lett rendezve a kérdés.
A szponzorunk, aki a foci- és birkózóedzőm is volt, követelte tőlük, hogy küldjenek ki valakit az állami hivatalból, aki felkeres engem a középiskolában és elmagyarázza a döntésüket, amellyel ő nem ért egyet.
Eljött egy nagyon kedves, jó szándékú ember, hogy találkozzon velem. Az edzőm termében ültünk le, amikor épp ő is ráért. A látogatónk kifejtette, hogy szeretné, ha megérteném, miért nem tekintik keresztényeknek az egyházunk tagjait.
Elővett a táskájából egy papírlapot, rajta tíz olyan tanbéli ponttal, amelyek az elmondása szerint nem összeegyeztethetők a kereszténység általuk használt meghatározásával. Számotokra is ismerősek lesznek ezek a pontok: hitünk szerint az Istenség három különálló lény, a Biblián kívül más szentírás is van, stb.
Nagyon kedvesen, mondhatni keresztény módon sorolta fel ezeket a pontokat. Jó ember volt, csupán félrevezették. Kinyitotta a táskáját, eltette a lapot, és őszintén megkérdezte tőlem, hogy vannak-e kérdéseim.
Én pedig azt feleltem: „Igen, vannak. Bibliát láttam az imént a táskájában?”
Igennel felelt.
Azt kérdeztem: „Megnézhetnénk benne pár szentírásrészt?”
Nos, tudnotok kell, hogy nagyon jó ifjúsági hitoktatóim voltak. És nagyon jók voltunk a szentírásfogócskában. Akkoriban évente negyven szentírásverset tanultunk meg kívülről, és péntekenként az ifjúsági hitoktatási órán fánkot ettünk és szentírásfogócskát játszottunk; bennem pedig talán túlzottan is nagy volt a versenyszellem. Amellett, hogy pirossal bejelöltem a szentírás-memoritereket, szégyenkezve bevallom, hogy arra is rájöttem: ha kicsit meggyűröm az oldalakat, akkor könnyebb hozzájuk lapozni. Aztán pedig közvetlenül a cöveki szentírásfogócska versenyünk előtt babahintőport szórtam ezekre az oldalakra. Ha elég közel voltam a szentírásaimhoz, akkor szinte az ujjaim csettintésére kinyíltak a szentírás-memoritereknél.
Nos, ez az úriember kedvesen odaadta nekem a Bibliáját, amelyben mellesleg nem voltak bejelölve a szentírásfogócskás versek. Fellapoztuk Máté 3. fejezetét, az Apostolok cselekedetei 7. fejezetét, az 1 Krónika 29-et és más részeket. Becsületére legyen mondva, jóindulatúan meghallgatott. A döntés nem változott, de én igen.
Valahogy e szentírásrészek átnézése közben még erősebben éreztem azok igazságát, mint azelőtt. Időnként a próbatétel után érkezik a tanúságtétel.1 A bizonyságom, a megtérésem nem ebből az élményből eredt; az egyszeri események ritkán eredményeznek tartós hitet. Ám sok másik mellett ez az élmény olyan tanúságnak bizonyult, amely idővel tovább mélyült.
Nagyon hálás vagyok a kora reggeli ifjúsági hitoktatóimnak, akik segítettek egy olyan alapot lefekteni, amelyre építhettem. Bármennyire is szerették volna, hogy az egyházközségünk megnyerje a cöveki szentírásfogócska-versenyt, sokkal inkább törődtek azzal, hogy segítsenek nekünk Krisztus élethosszig tartó tanítványaivá válni. Megváltoztatták az életemet. Remélem, hogy a tanításotok átgondolásának csendes pillanataiban felismeritek, milyen jelentős hatással vagytok azok életére, akiket tanítotok.
E felnövekvő nemzedék elképesztő. A legutóbbi általános konferencián azt mondta Russell M. Nelson elnök: „A felnövekvő nemzedék éppen felnő Jézus Krisztus derék követőivé.”2 Másik alkalommal így szólt hozzájuk: „Képesek vagytok arra, hogy okosabbak és bölcsebbek legyetek, és nagyobb hatással legyetek a világra, mint bármely korábbi nemzedék!”3 Ahhoz, hogy képesek legyenek erre, többek között szükségük van jó evangéliumi tanítókra.
Telve vannak hittel, azonban „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által”4. „Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül?”5 Úgy értik az evangéliumot, ahogyan előttük egyetlen nemzedék sem, azonban mi módon érthetnék, „a mit olvas[nak] …ha csak valaki meg nem magyarázza [nekik]”6.
A korinthusbelieknek azt írta Pál: „…rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatévő erőket”.7 Vagyis azon veszitek észre magatokat, hogy szépen beilleszkedtek az apostolok, próféták és csodák közé, nélkülözhetetlen szereppel e pillanat fenségességében és az Úr munkájának gyorsításában.8
Élethosszig tartó tanítványság a cél
D. Todd Christofferson elder a tegnap esti üzenetében az egyházi hitoktatás céljainak áttekintésével kezdte és fejezte is be a beszédét. Az én figyelmemet megragadta ez az ismétlés és az arra helyezett hangsúly, hogy segítsünk a tanulóknak Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványaivá válni. Elszántnak tűnt, hogy emlékeztessen minket arra, amit elérni remélünk a tanításunkkal.
Mindössze hat hónappal azután, hogy elhívták a Tizenkét Apostol Kvórumába, az akkor Russell M. Nelson elder egy vasárnapi áhítat alkalmával beszélt itt a kampuszon. Az üzenete ihletet adó és meglátásokkal teli, ám én a beszédének a címét szeretném kiemelni. Így vezette be: „A beszédem címének azt adtam: Már a kezdésnél tartsátok szem előtt a végcélt.” Aztán el is magyarázta: „Feltehetőleg ennek egy része a sebészeti hátteremből ered. Soha nem ejtünk egy bemetszést úgy, hogy ne terveznénk meg annak bezárását. Azonban ugyanez az alapelv általában minden területen alkalmazható. A futóbajnokok nem kezdik el úgy a versenyt, hogy ne tudnák, hol van a célvonal.”9
A végcél szem előtt tartása – ha tudjuk, hol van a célvonal és értjük a végső célt – mindig fontos, azonban az evangéliumi tanításban egyenesen elengedhetetlen. Ha folyamatosan erre az isteni célkitűzésre összpontosítunk, akkor sokkal valószínűbb, hogy el fogjuk érni.
Thomas S. Monson elnök így hangsúlyozta ezt: „Az evangéliumi tanítás célja… nem az, hogy »információt töltsünk« az osztály tagjainak fejébe. […] A cél az, hogy arra ösztönözzük az egyént, hogy gondolkozzon el az evangéliumi tantételek szerinti életen, érezze a szükségét, majd pedig tegyen is érte valamit.”10
Az Általános kézikönyv kijelenti: „Azért tanítjuk az evangéliumot, hogy segítsünk az embereknek megerősíteni a Mennyei Atyába és Jézus Krisztusba vetett hitüket. Igyekszünk segíteni az embereknek, hogy hasonlóbbakká váljanak a Szabadítóhoz, befogadják az életükbe az Ő hatalmát, majd végül örök életet nyerjenek.”11
Már most is figyelemre méltó módon teszitek ezt meg. Látjuk, milyen hatással vagytok a felnövekvő nemzedék életére. Többen járnak ifjúsági és felsőfokú hitoktatásra, többen mennek misszióba, többen szolgálnak a templomban, és többen válnak Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványaivá.
A mai felkérésem egyszerű: továbbra is tudatosan törekedjetek arra, hogy tanításotok célja az élethosszig tartó tanítványság legyen. Ezen a lencsén keresztül tekintsetek mindenre, amit tesztek. Időről időre tekintsétek át, hogy mit tanítotok, hogyan tanítotok, sőt, mire vonatkoznak a felmérőitek. Ne csak azt nézzétek, hogy mit segítetek a tanulóknak megtudni, hanem azt is, hogy mire ösztönzitek őket, mit tegyenek és kivé váljanak. Azzal a szándékkal tanítsatok, hogy segítsetek nekik új teremtményekké válni12 Krisztusban.
Néhány megfontolandó kérdés: Amit tanítok és ahogyan tanítok, az milyen hatással van arra, ahogyan a tanulóim a templomi ajánlási interjúban feltett kérdéseket illetően érezni fognak? A tanításom építi-e a Mennyei Atyába, Jézus Krisztusba és a Szentlélekbe vetett hitet? Erősíti-e a bizonyságot Jézus Krisztus evangéliuma visszaállításáról, valamint az élő prófétákról és apostolokról? Erősíti-e a tanulók elhatározását, hogy betartsák a parancsolatokat és naponta bűnbánatot tartsanak?
Ösztönözd a szorgalmas tanulást
Ha a célunk az élethosszig tartó tanítványság, akkor azt kell tennünk, amire Christofferson elder kért minket: „Gondoljatok csak bele, hogyan tanított a Szabadító.” Számít az, ahogyan tanítunk.
Talán emlékeztek rá, hogy mit tanított Boyd K. Packer elnök misszióelnökként a tanítás mikéntjéről a zónakonferenciákon. Packer nővér háromszintes tortát sütött, és gyönyörűen kidíszítette színes cukormázrétegekkel. A tetejére e szavakat írta: Az evangélium.
Amikor a misszionáriusok egybegyűltek, némi ünepélyességgel behozták a tortát. Packer elnök rámutatott, hogy a torta az evangéliumot jelképezi. Aztán megkérdezte: „Ki szeretne belőle?”
Nos, nem nehéz olyan misszionáriust találni, aki szeretne tortát enni. Odahívtak egy gyanútlan önkéntest. Packer elnök ekkor belemélyesztette a kezét a tortába, és kivett belőle egy nagy darabot. Úgy összeszorította a markát, hogy a máz átszivárgott az ujjai közt. Aztán a torta egy darabját rádobta a megdöbbent elderre, cukormázzal terítve be az öltönye elejét.
Némi hatásszünet után a többi misszionárius felé fordult, és megkérdezte, hogy szeretne-e bárki más is egy kis tortát. Elmondása szerint „valami oknál fogva nem volt jelentkező”.
Aztán elővett egy kristálytányért, egy ezüstvillát, egy szalvétát, valamint egy csoda szép ezüst tálalókést. A torta felé fordult. Aztán óvatosan, méltóságteljesen vágott egy szeletet a másik oldalról, gyengéden a kristálytányérra helyezte és megkérdezte: „Szeretne valaki egy szelet tortát?”
Packer elnök kifejtette: „A tanulság nyilvánvaló. A torta mindkét esetben ugyanaz volt, ugyanolyan ízzel, ugyanolyan tápértékkel. A felszolgálás módja tette hívogatóvá, sőt csábítóvá, avagy gusztustalanná, sőt visszataszítóvá.” Emlékeztette a misszionáriusokat, hogy a torta az evangéliumot jelképezi, és megkérdezte tőlük, hogy ők miként szolgálják azt fel.13
Az, ahogy az evangéliumot felszolgáljuk, eldöntheti, hogy információval tömjük-e a tanulóink fejét, vagy arra ösztönözzük őket, hogy szorgalmas tanulók legyenek, akik a szívüket, a nézeteiket, a tetteiket és még a természetüket is megváltoztatják azért, hogy Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványaivá váljanak.14
Ahhoz, hogy úgy tanítsunk, ahogyan a Szabadító tanított, szeretjük azokat, akiket tanítunk, a Lélek által tanítunk és a tant tanítjuk.15 Tanítókként ezt tesszük.
De mi a helyzet a tanulókkal? Mi az ő szerepük? Az ő szerepük az, hogy szorgalmasan tanuljanak, felelősséget vállaljanak a tanulásukért, cselekedjenek, és alkalmazzák a mindennapi életükben az evangélium tantételeit.
Christofferson elder tegnap este arra kért minket, hogy ösztönözzük a szorgalmas tanulást. Tanított nekünk arról, hogy a Szabadító miképpen ösztönözte a szorgalmas tanulást. Azt mondta: „Oly módon tanított, ami gondolkodást, részvételt, megbeszélést, valamint a tanításai alkalmazását igényelte [a tanítványaitól].” Tegyünk mi is ugyanígy!
Összegzés
Végezetül köszönöm nektek, amit az általatok tanítottakért és amit Isten királyságáért tesztek. A tanításunk célja az, hogy Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványait képezzük. Kívánom, hogy részesüljetek útmutatásban, miközben „felszolgáljátok” az evangéliumot, és tegyétek ezt úgy, hogy az szorgalmas tanulásra ösztönözzön.
Megosztom a tanúságomat a Tanítómesterről, méghozzá Jézus Krisztusról, aki a mi Szószólónk, a hitünk szerzője és beteljesítője16, a jövendő jó dolgoknak Főpapja17.
Jézus Krisztus nevében, ámen.