Panelbeszélgetés: A tanulói szerepvállalásra való felkérés

Clark G. Gilbert elder: Köszönjük, Meredith elder! Mily erőteljes üzenet! Ha nem ismernétek Meredith eldert, remélem, éreztétek a belőle áradó erőt és meggyőződést. Én már láttam őt a pickleballpályán, és szerintem a Keresztény Sportolók Egyesülete újra át fogja gondolni azt a kinevezést.

Felvetnék egy témát, amelyet nemsokára megbeszélünk. Köze lesz ahhoz, amit Meredith elder mondott: számít, az, ahogyan tanítunk. A szavaiból egyértelmű, és szerintem ezt mind tudjuk is, hogy az eredményes tanító hatással van a tanulói életére és arra, ahogyan tanulnak. De nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Christofferson elder utalt rá tegnap este, ma pedig újra említést tett róla Meredith elder.

Megkértünk titeket, hogy a műhelyfoglalkozásokon való részvétel előtt olvassátok el és nézzétek át A Szabadító módján tanítani kiadványból az Ösztönözd a szorgalmas tanulást! című szakaszt. Ebben [a szakaszban] sok szó esik a tanulók felkéréséről arra, hogy vállaljanak felelősséget a tanulásukért.

Néhányan közületek már hallották ezt a történetet, amiért elnézést kérek. Az egyetemi szobatársam azt mondta: „Clark, imádom a történeteidet. Az első öt-hat alkalommal nagyon jók!” Ezt a történetet azért szeretném megosztani, mert a saját tanításomban elkövetett hibáról szól, és az elevenembe vágott. Massachusetts államban, Cambridge-ben van egy Charles nevű szálloda, ahol minden harmadik szobában van egy festmény, amely egy táblánál álló professzort ábrázol, aki saját magát rajzolja le. Ez áll rajta: „Dougnak tetszettek a saját előadásai” – és a professzor nem csinál mást, csak magát rajzolja le a tanulóknak újra és újra. Időnként a tanulóink iránti őszinte szeretetünkből adódóan meg szeretnénk velük osztani számunkra mély jelentőséggel bíró dolgokat, de ez az útjába állhat annak, hogy lehetőségük legyen cselekedni, és nem ösztönzi őket saját tanulásra.

Egyszer négy éven keresztül tanulmányoztam egy bizonyos témát, és írtam egy esettanulmányt, amely bekerült a Harvard Üzleti Iskolájának a tananyagába; a Knight Ridder nevű cégről szólt. Én voltam az esettanulmány szerzője, és az első évben, amelyben tanítottam, úgy hiszem, nyolc különböző szakon is tanították. Az év végén megkaptuk az arra vonatkozó adatokat, hogy a többi esethez képest ez az eset hogy teljesített. Az adatsor alapján nálam ez lett a tanfélév második legrosszabb esete, és ugye én voltam az esettanulmány szerzője. Mindenki másnál bekerült az első ötbe.

Nos, vajon mi történt? Miért volt az általam írt esettanulmány – amelynek a tanulmányozásával négy évet töltöttem – az egész félév második legrosszabbul teljesítő esete, míg mindenki másnál bekerült az első ötbe? Szerintetek mi történt? Ezt a kérdést most felteszem a csoportnak: Szerintetek mi történt? Nem tudom, van-e mikrofon, úgyhogy valaki a közelben. Rosemary, felszólíthatlak? Miért teljesített ilyen rosszul az általam tanított esettanulmány? És nehogy azt mondd, hogy „hát, mert rossz tanító vagy, Clark”.

2. nővér (Rosemary): Lehet, hogy többet magyaráztál és kevesebb lehetőséget adtál nekik a gondolkodásra.

Clark G. Gilbert elder: Rosemary azt mondta: Lehet, hogy többet magyaráztál és kevesebb lehetőséget adtál nekik a gondolkodásra. Ez teljes mértékben benne volt. Még mit gondoltok? Mit tehettem rosszul, amiért ilyen gyengén teljesített ez az esettanulmány? Igen. Ott hátul. Rendben. Brown fivér alaposan megedződik itt.

3. nővér: Lehet, hogy a tanulók nem tudták magukra vonatkoztatni.

Clark G. Gilbert elder: Persze. Lehetséges, hogy a tanulók nem tudták magukra vonatkoztatni. Vagy ami még ennél is nagyobb gond, hogy azt, amit én nagyon fontosnak találtam, azt nem feltétlenül tudták a tanulók magukra vonatkoztatni. Amúgy a következő tanévben az egyik kartársam azt mondta: „Clark, ez az eset önmagát tanítja. Mindössze három nagyon jó kérdésre van szükség, te viszont túlbonyolítod. Túl sokat tudsz róla, és ez túl magas a tanulóknak.” Egyébként némileg bosszankodva átvettem az ő óratervét, és az eset azonnal felugrott az első negyedbe.

Időnként a saját tapasztalataink és tudásunk akadállyá válhatnak, ha az útjába állnak annak, hogy tanulásra ösztönözzük a tanulókat. És nem azt értem ez alatt, hogy ne kellene meríteni a tudásból. De hogyan hívjuk elő oly módon, hogy az szorgalmas tanulásra ösztönözzön? Ma szeretnék panelbeszélgetést folytatni négy nagyszerű tanítóval, akik nagyon jól teljesítenek a „hogyan hívjuk meg a tanulókat, hogy vállaljanak felelősséget a tanulásukért” kérdésében. Megkérem őket, hogy jöjjenek fel ide, és mindegyiküket be fogom mutatni.

Aki épp feljön és ideül mellém, ő Kaylee Merrill. A Salt Lake Cityben található East High ifjúsági hitoktatási igazgatója. Mellé ült John Hilton, aki az ősi szentírások professzora a BYU-n. Mellette Jenet Erickson, az egyháztörténet és tan professzora a BYU-n. Mellette Nate Peterson, a vallási kar professzora a BYU–Idahón.

Szeretném azzal kezdeni a mai beszélgetésünket, hogy rögtön Christofferson elder tegnap esti beszédére ugrunk. A panelbeszélgetés előtt megnéztük a beszédét, ismerjük a témát, csoportként már átbeszéltük, és Meredith elder az imént közvetlen kapcsolatot állított fel a tanulásért történő felelősségvállalás és az élethosszig tartó tanítványság között. Nem csupán tanítványság, hanem élethosszig tartó tanítványság.

Kezdjük Erickson nővérrel! A kérdést megnézve hogyan kapcsolódik egymáshoz ez a két dolog? Te mit szűrtél le Christofferson elder tegnap esti beszédéből? És milyen hatással legyen ez arra, ahogyan tanítunk?

Jenet Erickson nővér: Köszönöm, Gilbert elder! Csodálatos itt lenni veletek, ihletett tanítókkal. Amikor tanítani kezdtem a BYU-n, épp mielőtt elkezdtem volna, meglátogatott minket Richard G. Scott elder, ez a mesteri tanító, és előadást tartott az oktatási héten. Mondott valamit, ami annyira megragadott, hogy abban a félévben alkalmazni kezdtem az osztályteremben azt, amit nem értettem azelőtt. Beszélt annak a fontosságáról, hogy életünk küldetése az, hogy tanuljunk az Úrtól az Ő Lelke által. Ezért vagyunk itt. Aztán hozzátette: „Bármikor, amikor a tanító tanulói részvételre ösztönöz, és egy tanuló jelentkezik, ezzel azt jelzi az Úr Jézus Krisztusnak, hogy tanulni szeretne.” Tegnap este Christofferson elder beszédét hallgatva az önrendelkezés erejéről, eszembe jutott a BYU–Idaho egyik közelmúltbeli áhítata, amelyen egy figyelemre méltó tanító arról tanított, hogy bennük van a hatalom – ahogy mondtad, Gilbert elder. És hogy ekkor felismerjük Isten hatalmát, az ellenség hatalmát és a bennük lévő hatalmat is, amely hatalom arra irányuló hajlandóságot jelez, hogy hozzáférést biztosítsanak az Úrnak az életükhöz.

Én erre szeretném ösztönözni a tanulóimat: akarják nagyon azt, hogy az Úr hozzá tudjon férni az életükhöz, mert Neki hatalmában áll megváltoztatni őket. Neki hatalmában áll gyarapítani. Amire milliónyi módon sor kerülhet. Hallhattátok Packer elnök mondását, hogy a bizonyság annak megosztásában rejlik. Mindeközben megtapasztaljuk a hatalmat, az Ő munkájának a meggyorsítását az életünkben, és megtapasztaljuk az ezáltal kiváltott, változást és megtérést előidéző hatást is. Ez – Christofferson elder tegnap esti szavaival élve – aktiválja azt az erőt, amely beengedi az életünkbe Jézus Krisztust és az Ő hatását.

Én még mindig tanulom ennek a mikéntjét. Nagyon hálás vagyok az óráimra ellátogató mentorokért, akik azt mondják, hogy Jenet, próbáld ki ezt vagy azt. Minden esetben arra ösztönöznek, hogy a tanulóimnál működésbe hozzam az önrendelkezésüket a felfedezésben és a bekapcsolódásban, amelyből adódóan érezni tudják a Szentlelket. Hozzájuk hasonlóan én is érezhetem, amint a Szentlélek személyes módon tanúságot tesz nekik arról az igazságról, amelyre szükségük van az életükben. Aztán ez elindítja őket azon az úton, hogy önrendelkezést gyakorolva élethosszig tartó tanítványok legyenek.

Clark G. Gilbert elder: Csodálatos! És szerintem ezt arra alapozod, hogy van valami a személyes cselekedetben, az önrendelkezés beindításában, ami kapcsolódik ehhez. Egyéb gondolatok? Ha felelősséget vállalunk a tanulásunkért, az vajon miért hoz létre élethosszig tartó tanítványságot? A panelből valaki?

III. John Hilton fivér: Esetleg elmondhatok egy hasonlatot, amelyet időnként felhasználok a tanulóimmal. Nem tökéletes példa, de elő szoktam venni egy darab nyers gyapjút, és azt mondom: „Ez olyan, mint a ma általunk megbeszélt szentírásrészek.” Tegyük fel, hogy elképesztő órát tartok és csodálatos meglátásokat osztok meg. Adtam nektek egy csomó gyapjút. Kellemes a tapintása. A fejére teszi az ember, aztán kisétál az ajtón. Ha fúj a szél, akkor leesik.

A tanulónak tehát át kell fésülnie és kártolnia kell a gyapjút. Fonalat kell sodorni belőle, hogy aztán gyapjúkabát készülhessen, amelyet nem tud elfújni a szél, ha a tanuló kimegy.

Emlékeztetőként szoktam használni ezt a hasonlatot arra, hogy az én dolgom nem igazán a nyers gyapjú osztogatása. Azt akarom, hogy a tanulóknak kabátja legyen, és ezt a munkát nekik kell elvégezniük.

Időnként oly nagy fontosságot tulajdonítunk annak, amit mondunk – és ez nehéz dolog, mert tudom, hogy tanítóként van egy csomó nagyszerű mondandónk. De ahhoz, hogy ez a tanulók szívébe férkőzzön, nekik kell cselekedniük. A fejüktől el kell jutnia a szívükig. Úgyhogy valójában csak úgy válhatnak Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványaivá, ha segítünk nekik cselekedni.

Clark G. Gilbert elder: Vagyis azt mondod, John, hogy a nyers gyapjúnál megmunkáltabb dologra van szükség. Miért az ő dolguk a megmunkálás, miért nem a tiéd?

III. John Hilton fivér: Azért, mert a cselekvés folyamata során sajátítják el ők maguk a tudást. Ha én csak beszélek és beszélek, akkor azzal csak rájuk halmozom. Tanítóként aztán könnyű úgy érezni, hogy nagyszerű munkát végzek.

Ezzel valójában csak tapasztok. Rájuk tapasztom. Az elsajátítás[á]hoz azonban nekik kell cselekedniük. Ennek nincs más módja. Nate?

Clark G. Gilbert elder: Nate –

Nate Peterson fivér: Gilbert elder, ami azt illeti, Christofferson elder pont erre a szintre emelte fel, ugye? Ki gondolta volna, hogy az önrendelkezés ilyen nagy dolog? Akárcsak a filmben az a háttérszereplő, aki végig, a kezdettől fogva jelen van. És mi van, ha a válasz az önrendelkezés, amely a kezdettől fogva ott van, és ezt mondta? Önrendelkezés. Bizony. A fejlődéshez önrendelkezésre van szükség, az önrendelkezéshez pedig igazságra. Én pedig az igazságot taníthatom az órán.

Pont ezt mondta. Ez az egyik módja annak, ahogyan Sátán támad. Szerintem időnként ő nem bánja, ha az igazságot tanítjuk. Ám Christofferson elder szavai szerint nekünk a második támadást kell elhárítani, amikor is az önrendelkezésük használatára kérjük őket. Vagyis taníthatok nagyszerű leckét, de aztán az önrendelkezésük beindítása a következő szint, ahol bevonódásra kérjük őket, hogy önrendelkezővé váljanak, és használják ezt az önrendelkezést, amely kezdettől fogva megvan nekik.

Ehhez a fejlődéshez önrendelkezésre van szükség. Az önrendelkezéshez igazságra, az igazsághoz pedig felkérésre. Ez vissza is visz minket a fejlődéshez.

Clark G. Gilbert elder: Remek! Kaylee, van hozzáfűznivalód?

Kaylee Merrill nővér: Nagyon tetszett az a kapcsolat, amelyet Christofferson elder tegnap este felvázolt. Ezt továbbvitte egészen a szövetségekig. Mert valójában ki az élethosszig tartó tanítvány? Az, aki szövetségeket köt és meg is tartja azokat. Vagyis a tanulóinkat az önrendelkezésük gyakorlására kérjük az órán és az órán kívül, hogy amikor eljön az ideje, felismerjék, miképpen használják az önrendelkezésüket szövetségek megkötésére és megtartására az életük hátralevő részében.

Clark G. Gilbert elder: Csodálatos! Nagyon tetszett, amikor azt mondta, hogy a szövetségek egyéniek. Tetteket igényelnek, és végső soron ez a tanítvány fokmérője.

Mindannyiótokat meg szeretnénk kérdezni, és remélem, hogy elgondolkoztatok ezen a kérdésen. Töltsünk el most egy percet ennek az átgondolásával: Mi a kapcsolat a felelősségvállalás és konkrétan az élethosszig tartó tanítványság kialakítása között? Miért olyan fontos ez?

Christofferson elder azt mondta, hogy az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvóruma tanítottak erről a misszióvezetők oktatásán. Tanítottak erről a fiatalok tanácsadóinak. Kihangsúlyozták nekünk, hitoktatóknak.

Mi a kapcsolat a tanulásért történő személyes felelősségvállalás és az élethosszig tartó tanítványság között?

Szánjatok rá egy percet. Írjátok le, szerintetek milyen kapcsolat van köztük. Mit hallottatok tegnap este? Most mit hallottatok? Milyen további gondolataitok vannak? Egy percre megállítjuk a panelbeszélgetést, miközben leírjátok a gondolataitokat.

Most azt kérem tőletek, hogy a helyzetetektől függően két- vagy háromfős csoportokban, ha esetleg otthon vagytok, és nincs mellettetek senki, akkor találjatok valakit, akivel megoszthatjátok ezt,

de osszátok meg valakivel, hogy mit éreztetek. Mi is ezt fogjuk tenni itt a panel tagjaiként, megpróbálom nem kihangosítani a mikrofonommal. A következő percben osszátok meg a meglátásaitokat a mellettetek lévővel és hallgassátok meg az övéit.

[Kivehetetlen beszélgetés szűrődik ki a tömegből]

Jöjjünk össze újra! Szerintem a Gilbert családnak tetszik ez az új módszer, hogy a családi est leckéje alatt bármikor kikapcsolhatják az apjuk mikrofonját.

Ha valaki késztetést érzett rá, hogy megosszon valamit ebben a témában, akkor álljon fel és mondja el a csoportnak! Meghallgatunk néhányat. Jelentkezzetek és álljatok fel! Igen, itt. Ó, mintha láttam volna valakit jelentkezni. Cami Anderson, akkor most találomra felszólítalak. Köszönöm! Közvetlenül mögötted, Brown fivér. Ez az!

Cami Anderson nővér: Köszönöm, Gilbert elder, ezt a lehetőséget.

Nos, Yvonne-nal épp arról beszélgettünk, hogy a Christofferson elder által is említett mindennapi tanítványság, ahogyan mi segítünk nekik meglátni ezt, az segít a tanulóinknak megmaradni a hitükben és a tanítványságukban, és átsegíti őket az élet próbatételein. Ez több a szentírások olvasásánál vagy az imáik elmondásánál, amikor nehéz idők járnak; akkor is képesek rá, amikor nagyon nehéz próbatételekkel néznek szembe, és ilyenkor is tudnak a Szabadítóra összpontosítani. Felismerik, hogy bármi legyen is, Őbelé vetették a hitüket, és Ő át fogja segíteni őket minden olyan kihíváson, amellyel szembenéznek.

Clark G. Gilbert elder: Ez nagyon tetszik. És tetszik nekem ez az elgondolás, hogy a próbatételek adják meg a keretet. Ez olyan, mintha feltennénk magunknak a kérdést: Vajon emlékezni fognak erre, amikor kemény az élet? Visszatérve Hilton fivér hasonlatához, vajon ez a gyapjúdarab majd csak úgy lerepül róluk? Vagy olyasvalami lesz, amit magukkal visznek?

Egyéb gondolatok? Kérlek, jelentkezzetek, valaki! Igen, tessék! Közvetlenül melletted.

9. fivér Ez olyasvalami, amelyen az egész pályafutásom alatt gondolkoztam. Amikor még fiatal ifjúsági hitoktató voltam, Bednar elder beszélt a hit általi tanulásra törekvésről, és azt mondta, hogy gyakran szót ejtünk a Lélek általi tanításról, de arról nem beszélünk eleget, hogy mit jelent hit által tanulni. A 2 Nefi 33-ból azt tanította nekünk, hogy a Lélek el tudja vinni Isten igéjét a szívhez, de tőlünk függ az, hogy behatol-e oda. Nekünk kell hittel cselekedni, hogy be is hatoljon a szívünkbe. Valamint hogy a tanítók dolga nem a halak puszta osztogatása. Meg kell tanítanunk nekik, hogyan halásszanak. Az élet legfontosabb tanulságait megszerezzük, nem pedig megtanítják nekünk.

Ez az üzenet azóta is nagy hatással van rám. Magunkra vonatkoztattam – tanítóként nem csupán az a dolgunk, hogy kiálljunk az osztály elé és megmutassuk nekik, mi hogyan edzünk súlyzókkal. Ettől ők nem lesznek erősebbek. Fel kell kérnünk őket a cselekvésre. Nekik kell fekvőtámaszokat csinálni. El kell végezniük a rájuk eső munkát, hogy tapasztalat által megerősödjenek, ami aztán tovább fogja vinni őket, élethosszig tartó tanítványokként, és lesz erejük szembenézni a próbatételekkel és kihívásokkal.

Vagyis amióta hallottam Bednar eldernek ezt a beszédét, állandóan az eszemben van, hogy valójában az a dolgunk, hogy hittel cselekvésre szólítsuk őket, hogy aztán lehessen elég erejük szembenézni a kihívásokkal.

Clark G. Gilbert elder: Akkor szerinted ez így kapcsolódik az élethosszig tartó tanítványsághoz. A cselekvés képessége az adott félévben az óráidon megmarad akkor is, amikor már nem vagy ott.

9. fivér: Pontosan!

Clark G. Gilbert elder: Rendben. Köszönöm! Talán még egy hozzászólás. Igen, Bollingbroke fivér?

Bollingbroke fivér: Amikor kora reggeli koordinátor voltam, volt egy tanárom, aki a Nevadai Orvosi Egyetemen, Renóban, az év tanára lett, és akivel beszélgettünk a készenlétről, a részvételről és az alkalmazásról.

Egyszer csak azt mondta: „Igen, de akárhonnan közelítjük is meg, Bollingbroke fivér, a könyök akkor is könyök. Beszélhetünk róla, lehet részvétel, de ez itt egy könyök és mindig is az lesz. Én anatómiát tanítok. A beszélgetés és a megosztás nálunk nem lehetséges.” De feltettem neki ezt a kérdést – és ezt mondta Nate is –, hogy van ez az egyensúly az igazság tanítása és alkalmazása között. Azt kérdeztem tőle: „Vajon nem tanulnak jobban a diákok, ha ide-oda mozgatják a könyöküket? Tudják, hogyan működik? Látják az összes ínszalagot?”

Szerintem a hitoktatásban időnként van mód a saját tapasztalatok szerzésére. Sokkal inkább vissza fognak emlékezni a könyökre, ha felsértették, vagy ha beütötték, vagy ha felkeltette az érdeklődésüket. A családról szóló kiáltvány azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy „a férfi és nő közötti házasságot Isten rendelte el, és a család központi szerepet játszik a Teremtő gyermekeinek örökkévaló rendeltetésére vonatkozó tervében”. Ám ezt nekik kell felfedezniük. Ha mi csupán megtanítjuk az igazságot, és ők nem mozgatják azt a könyököt, akkor le fogja róluk fújni a szél.

Clark G. Gilbert elder: Csodálatos! Köszönöm! Remélem, hogy továbbra is gondolkozni fogtok ezen a kérdésen, mert előfordul, hogy amikor tanítókkal a tanulók bevonásának a fontosságáról beszélgetek, ők erre kötelezettségként tekintenek. Nem akarják, hogy rájuk süssék az előadó bélyegét, és a beszélgetés azonnal a módszerekre terelődik, nem azt veszi alapul, hogy „Miért csináljuk ezt? Mi a kapcsolat az efféle bevonás és az élethosszig tartó tanítványság között?”

Kérlek titeket, gondolkozzatok ezen továbbra is, miközben áttérünk néhány olyan tanítási megközelítésmódra, amely segíteni fog a tanulóinknak. De tartsátok folyamatosan szem előtt ezt a magasztosabb célt – azt, hogy elsősorban miért is tesszük ezt.

Nos, többek között azzal ösztönözzük a szorgalmas tanulást, ha megkérjük a tanulóinkat, hogy jöjjenek felkészülten. Mi is megkértünk titeket. Nos, akkor lássunk is hozzá! A mai ülésre történő felkészülés része volt, hogy olvassátok el A Szabadító módján tanítani kiadványból az Ösztönözd a szorgalmas tanulást! című szakaszt; az általam januárban elmondott Bennük van a hatalom című beszédet; vegyetek részt Christofferson elder áhítatán, és gondoljátok át ezt a két kérdést: Hogyan ösztönözte a szorgalmas tanulást a Szabadító azoknál, akiket tanított? Hogyan segíthetem eredményesebben az általam tanítottakat felelősséget vállalni a tanulásukért?

Ez volt a felkészülési feladat. Közületek hányan végeztek el legalább kettőt e tevékenységek közül? Rendben!

Hogyan tesszük meg ezt? Hogyan hívjuk meg a tanulókat, hogy menjenek elébe egy tanulási élménynek és készüljenek fel rá? Milyen gondolataitok támadtak itt a panelcsoportban?

Nate Peterson fivér: Szerintem Gilbert elder itt hátralépünk egyet. Valahogy úgy, ahogy John tanította: Nagyszerű, ha olvasnak az osztályomban, és ha olvasnak, akkor jó jegyet adok nekik. De még jobb, ha kialakítják a mindennapos szentírás-tanulmányozás szokását.

Vagyis ha távolabbról tudom nézni, és megkérdezem: „Mit kérek tőlük, mire készüljenek fel? Miért kérem tőlük a felkészülést?” Ahogy Meredith elder tanította: megnézzük, hová vezet az út. A tanítványság önfegyelmet igényel.

Vagyis valójában nem csupán arra kérem őket, hogy olvassanak az órámra, hogy jó jegyet kaphassanak, hanem arra kérem őket, azért olvassák a szentírásokat, hogy meghallhassák az Úr hangját. Hallják a Lelket. Nagyszerű, ha egy hónapon vagy egy féléven át olvasnak az osztályomban, de még jobb, ha elkezdenek egy szokást – elindítanak valamit, megpróbálnak naponta olvasni egy kicsit, még ha csak az órámra készülnek is ezzel. Ez lehetőséget ad nekem arra, hogy felkérjem őket az önrendelkezésük használatára: „Igen, olvassatok itt, de valójában olvassatok mindig, mert ez Isten szava. Világosságot fog hozni az életetekbe. És így fogjátok érezni a Lelket – így fogjátok meghallani Isten szavát”, ami segíteni fog nekik az órám után.

Clark G. Gilbert elder: Peterson fivér, ez nagyon tetszik, mert összekötöd a felkészülést az élethosszig tartó tanítványsággal. És ez ténylegesen segíteni fog nekünk a keddi óránkon. Azt mondod, próbálod a tanuló egész életére vonatkozóan kialakítani a felkészülten érkezés mintáját. Ez az egyik oka annak, hogy a tanulási élmény előtt felkérjük őket a felkészülésre.

Nate Peterson fivér: Mivel a vasárnapi iskolán szükségük lesz erre. Továbbá az elderek kvórumában és a Segítőegyletben is. Nem akarjuk azt, hogy csupán a vallási órákra olvassanak. Azt akarjuk, hogy készüljenek fel az úrvacsorai gyűlésekre. Reméljük, hogy felkészülten fognak elmenni a templomba. A felkészültség, az élethosszig tartó tanítványság mintája ez.

Clark G. Gilbert elder: Csodálatos! Egyéb gondolatok?

Jenet Erickson nővér: Gilbert elder, csodálatos volt Nate-et hallgatni. Arra gondoltam, én azt szeretném, ha tudnák, hogy Jézus Krisztus leghőbb vágya segíteni nekik; hogy Ő szó szerint ott áll az ajtónál és kopogtat, és része akar lenni az életüknek. És ehhez fel kell készítenem őket, hogy meglássák annak a jelentőségét, amiről beszélgetünk, hogy miért fontos számukra ez a történet, hogy ezek az igazságok tényleg megválaszolják a kérdéseiket, amire a szívük legmélyén áhítoznak, a változásra, a fejlődésre és a gyógyulásra, és mindarra, amire áhítoznak, valójában itt a válasz, ebben a folyamatban.

De ehhez nekem el kell hinnem ezt magamról és róluk, aztán segítenem kell nekik megérteni, hogyan kapcsolódik ez az életükhöz – hogy Jézus Krisztus esetében nem arról van szó, hogy tanulnak valamit. Ő azt áhítja, hogy Ő maga igazságot árasszon rájuk, segítsen nekik, meggyógyítsa őket, és hatalmat adjon nekik azáltal, amit ma az órán teszünk, továbbá a későbbi cselekvésre való felkészülés által.

Clark G. Gilbert elder: A beszélgetéseteket hallgatva én mindig azt gondolom, hogy nos, az órán át fogjuk venni ezt az elolvasandó részt. Kérlek, olvassátok el az óra előtt. Te olyasmit javasolsz, amire eddig nem gondoltam, hogy ha rá tudom venni őket a rész jelentőségének az átgondolására, akkor annál hatásosabb lesz majd az órai beszélgetés. Ez még akár arra is kihathat, hogy milyen kérdés átgondolására kérem őket, vagy milyen rész elolvasását adom ki, mert azt akarom, hogy értsék, miért lesz annyira fontos a beszélgetésünk, amikor az órán találkozunk.

John, van hozzáfűznivalód?

III. John Hilton fivér: Úgy gondolom, részben a saját szemléletemen kell változtatnom tanítóként, miszerint nagyon fontos része a szerepemnek az, hogy segítsem a tanulóim tanulmányozását. Szerintem a legtöbbünk a szentírásokat tanítja, úgyhogy a legfontosabb felkészülés azok előre elolvasása lesz.

Néhány évvel ezelőtt Oaks elnök azt mondta, hogy hitoktatókként a legfontosabb dolgunk a tanulók összekötése lesz a szentírásokkal, ami a szentírások mindennapos tanulmányozását fogja eredményezni.

Ha a szívem mélyén ott van ez a szemlélet, akkor ez nem csupán egy mellékes, hanem lényegi része lesz annak, amit teszek. Hogyan fogok segíteni nekik? És talán csak kiegészítve a kettőtök által elmondottakat, ez részben azt jelenti, hogy segítünk a tanulóknak az óra előtt elmélyülni a szentírásokban. Rengeteg módszer van, lehetséges, hogy csupán segítenünk kell a tanulóknak megismerkedni a szentírások tanulmányozásának a különböző módjaival.

Néha csupán a megértésben kell segítenünk. A múlt félévben volt egy diákom, aki küszködött a szövegértéssel. A Bibliából tanítottam, és az órán beszéltünk róla, hogy az egyházi kézikönyv szerint időnként a személyes tanulmányozás során hasznosak lehetnek más bibliafordítások. Aztán megnéztünk egy honlapot különböző bibliafordításokkal. Az illető két héttel később visszajött és azt mondta: „Hilton fivér! Találtam egy bibliafordítást, amely hatodikosok olvasási szintjén íródott, és ez egészen megváltoztatta a bibliatanulmányozásomat. Most már értem.”

Vagyis bármit, ami segíthet a tanulóknak többet kihozni a szentírások személyes tanulmányozásából, azt akarni fogják. Ha kapcsolódnak Jézus Krisztushoz, akkor tanulmányozni akarnak. Ez nemcsak egy kipipálandó valami lesz.

Clark G. Gilbert elder: Tudod, ez gyönyörű. Gondolom, mind úgy érzitek, hogy ha egy tanuló elolvas valamit az óra előtt, akkor az osztályban a tanulási élmény mélyebb lesz emiatt. Helytálló feltételezés ez?

III. John Hilton fivér: Egész biztosan.

Clark G. Gilbert elder: Engem többek között az aggaszt, hogy van egy fajta társadalmi megállapodásunk a tanulókkal. Ha arra kérjük őket, hogy jöjjenek felkészülten, akkor lényegében meglesz a jutalmuk ezért. Ám ha ezt a felkészültséget nem használjuk fel, ha nem hagyatkozunk rá az órán, azzal szinte azt mondjuk nekik: „Valójában nem kell felkészülten jönnötök az órámra. Tudom, hogy benne van a tanmenetben, de valójában nem számít, hogy felkészültetek.”

És ez tönkre tudja tenni a szokást.

Azt mondtad, a mindennapos felkészülés szokását alakítjuk ki. Ám ha nincs lehetőségük működésbe hozni, használni és hasznot húzni a felkészülésükből, milyen hatással lesz ez a felkészüléshez szükséges belső indíttatásukra?

Nate Peterson fivér: Szerintem ez itt kapcsolódik az önrendelkezéshez és a tanítványsághoz: én felkérem őket, az kapcsolódik más dolgokhoz, amelyekről beszélni fogunk, kérdezzük őket, és megadjuk nekik ezeket a lehetőségeket.

Vagyis ha tanítványságra kérem őket, akkor ahogy azt misszionáriusokként vagy az egyházban tanuljuk, ott az utókövetés. Az órán elvégezzük az utókövetést. Kapnak-e lehetőséget rá, hogy élőben gyakorolják a tanítványságukat a társaikkal?

Itt jön be a bizonyságom és a hitem: Valóban elhiszem-e, hogy olvasniuk kell a szentírásaikat? És ahogyan John utalt rá: miért? Azért, mert hiszek benne, hogy Isten szólhat hozzám. Ha olvasom a szentírásokat, az megnyitja az elmémet a Lélek előtt. Többet tanulok belőle annál, mint ami az oldalakon áll.

Ha hiszek ebben, akkor segítenem kell nekik rájönni erre, és ahogy mondtad, abban is hiszek, hogy ettől jobb lesz az óra. Mert ha a tanulók olvassák a szentírásaikat és gyakorolják a tanítványságukat és megtartják a szövetségeiket, akkor több világosság lesz az órámon. Jobb lesz az órám, mert ők több fényt hoznak, és nekem segítenem kell nekik gyakorolni ezt a tanítványságot. Hadd ragyogjanak az órán!

Clark G. Gilbert elder: Hogyan is néz ki ez? Hiszek benne, hogy ha olvasnak, akkor többet fognak tanulni. De az óráitokon aztán hogyan érvényesítitek és mozgósítjátok ezt a felkészülést?

Jenet, te az örökkévaló család kurzusát tanítod. Vagyis a tanuló elolvas egy részt a kiáltványból, aztán átnézi a felkészülést, talán Christofferson elder beszédét arról, hogy miért fontos a család – az órádon miként fogod felhasználni ezt a felkészülést?

Jenet Erickson nővér: Egy dolog, amit valójában tavaly javasoltál Gilbert elder, nagyon erőteljes volt, mégpedig az, hogy a tanulók írjanak az órán. A múlt félévben azt kértem, hogy legyen náluk papír és ceruza, és ténylegesen osszák meg az érzéseiket. Amikor volt egy feladat az elmélkedésre, kértem, hogy írják le a tanúságtételüket a tapasztaltakról, és ez tényleg tükrözte a tanultakat, azt, amit a Lélek tanított nekik, például akkor, amikor Christofferson elder beszédét olvasták. Aztán amikor ezt megosztják egymással – ezt mind tudjátok –, az a legszebb dolog, amikor az Úr Lelke tanúságot tesz nekik, miközben bizonyságot tesznek az órán arról, hogy mi módon tanította őket az adott igazság. Tudni fogják, mert megtapasztalták: Ő meg akarja világosítani az életemet, és erre így kerül sor, én megtapasztaltam és tanúságot tettem erről itt az órán.

Legyen szó akár kis csoportokban történő megosztásról – vagy aki nem szeret beszélni, az le is írhatja, és így a legcsodálatosabb válaszokat kapom tőlük, miközben érezték az Úr Lelkét, amint megadta nekik a választ, amelyre szükségük volt, ők pedig tanúságot tudnak tenni erről a tanulótársaiknak. Ez a tanítványság valóságos. Az órai tapasztalatok valóságosak, mert ők előre felkészültek.

Clark G. Gilbert elder: Nagyon tetszett, amit mondtál, de nemcsak azért, mert korábban én is javasoltam. Megfigyeltem, hogy a BYU dékánja is ezt teszi az óráin; tavaly tartottunk együtt egy kurzust, és innen vettem. Azelőtt a saját óráimon soha nem csináltam ezt. De nagyon eredményes, Scott.

Kaylee, hadd kérdezzek valamit. Ezek hárman itt igazságtalan előnnyel bírnak.

Kaylee Merrill nővér: Igen.

Clark G. Gilbert elder: Ők osztályzatot adnak a vallásóráikon. Mi nem adunk jegyet az ifjúsági hitoktatáson. Miképpen veszed rá az ifjúsági hitoktatásra járó tanulóidat, hogy felkészülten akarjanak érkezni, ami aztán remélhetőleg az általunk tanítottak előnyére válik,

habár nekik megvan ez az igazságtalan előnyük veled szemben, hogy náluk ott a pálca? Itt mi a megvesztegetés eszköze a felkészülésnél? El tudod érni, hogy az ifjúsági hitoktatásra korán reggel – amikor annyi minden más történik – felkészülten érkezzen a tanuló?

Kaylee Merrill nővér: Szerintem sok mindenen változtatnunk kell. Úgy gondolom, hajlandónak kell lennünk változni. Ha meg akarjuk valósítani azt, amit Christofferson elder tanított nekünk tegnap este, akkor változásra van szükség a kultúránkban, az osztálytermünkben. És szerintem az elsődleges az, amit az imént említettél. Jelentős időt kell konkrétan arra szánnunk az óráinkon, hogy a tanulók megosszák azt, amivel készültek, hogy részt kapjanak a tanítási folyamatban. És szerintem ennek minden egyes nap másnak kell lennie. Azonban érzékelniük kell, hogy amikor az órára jönnek, felelősség hárul rájuk. És ha nem felkészülten érkeznek, akkor érezni fogják ennek a hiányát az élmény során.

Ezt rengeteg módon megtehetjük. Ám az egyik szükséges változtatás szerintem az, amit Christofferson elder tegnap este említett, hogy ennek a megtétele jól felkészült oktatókat követel, hogy bevonják a jól felkészült tanulókat, és ehhez változtatnunk kell a felkészülésünk módján. Ha aznap, vagy akár előző nap készülünk fel az órára, az nem hagy elég időt a tanulók felkészülésének az elősegítésére. Jó előre fel kell készülnünk, hogy már előző órán, vagy két-három órával előbb el tudjuk mondani a tanulóinknak, mi várható, mi a teendőjük.

Clark G. Gilbert elder: Nagyon tetszik ez a gondolat a jól felkészült tanulókkal dolgozó jól felkészült oktatókról. Megjegyezném, hogy amikor Christofferson elder ezt mondta, volt a teremben némi kuncogás. Vajon lehetséges ez? Tényleg elvárható ez az ifjúsági hitoktatás egy 16 éves tanulójától?

Kaylee Merrill nővér: Én erősen hiszek benne, hogy ha magasabbra tesszük a mércét, akkor ezek a tanulók fel fognak nőni hozzá.

Az a történet jut eszembe, amelyet a misszionáriusokról meséltél a Bennük van a hatalom című beszédedben. Ha nem állítunk magasabb mércét a tanulóinknak, akkor nem is fognak a szerint élni. Márpedig az Úr erre kér minket. Hinnünk és bíznunk kell az Úrban és a tanulóinkban, hogy a szokások megváltoztatásával – amennyiben erősek és következetesek vagyunk – fel fognak nőni a helyzethez, mert a való életben is fel kell majd nőniük. Nekünk pedig az osztályteremben meg kell mutatnunk ennek a mikéntjét.

Nem lesz könnyű. Közben kudarcokkal is szembesülni fogunk. De szerintem lehetséges lesz, ha következetesek vagyunk.

Clark G. Gilbert elder: Vagyis a magas elvárások segítenek a kételkedőknek, akik szerint még arra sem tudjátok rávenni az embereket, hogy elmenjenek John órájára. Azt mondják, ő majd tesz egy kis gyapjút a fejemre. Nekem csak meg kell jelennem.

A gyakorlatban hogyan tudjuk ezt megvalósítani? Nektek – még akiknél ott van az a bizonyos pálca is – milyen eszközök váltak be a részvétel ösztönzésében?

III. John Hilton fivér: Tetszik nekem, amit Kaylee mond, de nehéz, mert azt jelenti, hogy az órán időt kell szánnom rá. Vagyis ha az óra előtt a pálcámat használva azt mondom, hogy „mindenki írja le egy bekezdésben, mit tanult”, akkor az azt jelenti, hogy az órán bizony fel kell szólítanom három-négy tanulót, hogy elmondják, mit tanultak. Ez pedig nem lehet csupán mellékes. Rugalmasnak kell lennie a tanításomnak, hogy építeni tudjak rá. Jobban össze kell szedni magam, hogy én kevesebbet, a tanulóim pedig többet beszéljenek.

Jenet Erickson nővér: Tegnap este egy csodálatos hitoktató, Faith Spencer, aki a utah-i Rooseveltben tanít, elmondta nekem, mi az előnye annak, hogy mindennap látja a tanulókat az ifjúsági hitoktatáson. Rájött, hogy ha két nappal előre már tudja, mit fog tanítani, akkor megkér tanulókat, hogy készüljenek fel rá és gondolkodjanak róla, aztán néhányukkal felveszi a kapcsolatot, és azt mondja: „Tudom, hogy vannak ezzel kapcsolatos érzéseid és tapasztalataid. Felkészülnél rá, hogy holnap megoszd ezeket?”

És az elmondása szerint az volt nagyon erőteljes, hogy miközben ők bizonyságot tettek, a többi tanuló is a része akart lenni ennek. Ők is szerették volna megtapasztalni ezt. Vagyis legközelebb már voltak, akik látták a tanulótársaikban megnyilvánuló erőt, és ők is részesei akartak lenni, saját tanúságot tenni, megosztani a tapasztalataikat.

Mennyire csodálatos, hogy ezek az ifjúsági hitoktatók ilyen ötletes módon bevonják a 14, 15, 16 éveseket a tanulási folyamatba. Ez ösztönzően hat rám.

Clark G. Gilbert elder: Tetszik nekem az elképzelés, hogy a nehezen bekapcsolódó, alapból félénk tanulók esetén ott ez a kis felkészülés, ami nem csupán az osztály többi részének jelzi, hogy lám, valaki már átgondolta ezt, hanem így olyanokat is rá tudunk venni a részvételre, akik azelőtt nem voltak hajlandóak rá.

Hadd térjek rá a következő kérdésre: Részvétel, a tanultak tanítása, a többiekhez való kapcsolódás az osztályban. Hogyan segítetek a tanulóknak tanulni a társaiktól az osztályban? Mit csináltok?

III. John Hilton fivér: Ti mit csináltok? Szerintem azt nagyon fontos megértetni a tanulókkal, hogy miért kérem őket megosztásra.

Korábban említetted, hogy ez időnként lehet olyan az oktató számára, mint egy kipipálandó négyzet. Nem akarok előadóként viselkedni, úgyhogy most harminc másodpercig beszélgessetek a párotokkal. De én így magyarázom el a tanulóknak: ahogy a kinyilatkoztatás is megoszlik közöttünk, úgy a személyes tapasztalatok is megoszlanak. És lehet olyan tanuló, aki épp ezen a kérdésen töpreng a szívében. Nekem pedig nincs olyan tapasztalatom, amely megszólítaná. Nektek viszont van. Vagyis ha imádságosak lesztek, és nem úgy jöttök az órára, hogy „vajon mit kapok ma Hilton fivértől?”, hanem úgy, hogy „vajon mivel tudok hozzájárulni?”, akkor a Lélek olyan tapasztalat megosztására késztethet, amelyre a másiknak szüksége van. Amikor a tanulók látják ezt a miértet, hogy aha, nem csupán azért csináljuk ezt, mert ezt kell tennünk.

Az óra végén pedig, mivel úgy gondolom, hogy a megosztás nem csupán az osztályterembe való, talán azt mondom: „Nézzétek, van itt negyven tanuló, és tegyük fel, hogy mindegyikünk ismer még tíz embert. Vagyis összesen 400 embert ismerünk. És köztük valószínűleg van néhány, akinek nagyon is hallaniuk kellene azt, amiről ma beszélgettünk. Úgyhogy amikor elmentek, imádságosan gondoljátok át, a köreitekben kinek kellene megtapasztalnia azt, amit ti ma megtapasztaltatok.” Akkor erre a megosztásra az osztálytermen kívül is sor kerülhet.

Clark G. Gilbert elder: Csodálatos! Egyéb gondolatok?

Kaylee Merrill nővér: A felkészülésem és a tanulmányozásom során észrevettem egy kapcsolatot – A Szabadító módján vezetni kiadványában van egy szakasz az önrendelkezésről. A Szabadító tiszteletben tartja az önrendelkezésünket. És van ott egy sor, amelyik nagyon is megmaradt bennem. Így szól: „Továbbá gondoskodj egyértelmű elvárásokról, elegendő képzésről, időről és helyről ahhoz, hogy mások maguk cselekedhessenek.”

Szerintem ki tudjuk alakítani az óráinkat oly módon, hogy tudják, mi a dolguk. Ahogy mondtad: tudják, miért csináljuk, aztán pedig időt és teret adunk nekik, hogy ők maguk kifejezésre juttassák, mit gondolnak, mit éreznek és mit tanulnak.

Clark G. Gilbert elder: Tetszik ez az elképzelés, hogy adjunk teret nekik, és időnként így kell felépíteni az órát. Ez akkor is így van, amikor felteszünk egy kérdést. Mert legkönnyebben úgy veheted el a kedvet a további részvételtől, ha felteszel egy kérdést, aztán nem hagysz időt a válaszra, majd te magad válaszolsz.

Ebből minden egyes tanuló azonnal leveszi azt, hogy Gilbert fivér úgyis beugrik helyettünk, nekünk semmit nem kell mondanunk. Ám a várakozás hosszú csendjét csak egyszer vagy kétszer kell kibírni, aztán valaki úgyis kisegít majd. És nagyon fontos az, hogy a tanulók képesek erre.

Emlékszem, épp a BYU–Idahón voltam, és kiadtuk a tanulási modellünket. A cövekelnökségben szolgáltam, és a cöveki Segítőegylet elnöke olyasvalaki volt, aki azt mondta: „Nos, az egyházközségi konferenciákon minden héten ezt a leckét fogom tanítani” – akkoriban ez még a harmadik órában volt. Én felvetettem, hogy ezek a tanulók esetleg mit szeretnének, de aztán láttam, amint a BYU–Idaho diákjainak is végig akarja beszélni a tanítás 55 percét.

Aztán valami egészen bámulatos dolog történt: az emberek elkezdtek jelentkezni, akkor is, ha nem hangzott el kérdés, mert a BYU–Idahón megszokták, hogy ismételten részvételre kérik őket. Képtelenek voltak 55 percen keresztül csak ülni és hallgatni az előadást.

A tanulók egyre csak jelentkeztek, de ő senkit sem szólított fel. Úgyhogy a tanulók elkezdtek jelentkezés után egyből beszélni, mire a tanár azt gondolta: „Mi a baj ezekkel a diákokkal ezen az egyetemen?” Végül azt mondtam: „Megszokták, hogy bevonják őket. Engedned kell nekik, és akkor mélyebbre hatol a tanításod, de meg kell kurtítanod az anyag egy részét, hogy ez lehetséges legyen.” A minta tehát ez: Időt adni a tanulóknak – és nagyon tetszett, amit mondtál, hogy teret biztosítani.

Nos, vannak itt olyanok – akár nagyon jó, figyelmes, szeretetteljes oktatók, akik azt mondják: „Ti megőrültetek. Ez amolyan »szabad a pálya« lenne, nemde?” „Mindenki csak beszél, aztán Gilbert elder párokba rendez, és újra nagyszerű meglátásokat osztunk meg, mi viszont nem fogjuk tudni, hogy bárki tanul-e.”

Nate, hogyan győződsz meg arról – mert hiba lenne úgy értelmezni az elején elmondott történetemet az esettanulmányomról, hogy a hátterem és a szakértelmem nem számított. Azért állt a dolgok útjába, mert nem engedtem tanulni a tanulóimat. De a mélyebbre ásásnak számítania kell. Mélyebbre kell ásni, nemcsak azt mondani, amit az imént mondtam, hogy „mindenki rendeződjön párokba, ma mást nem is csinálunk”. Hogyan győződsz meg arról, hogy a résztvevőkre összpontosító óra nem teljesen szerkezet nélküli és nem amolyan „aki kapja, marja”?

Nate Peterson fivér: Szerintem, ahogy már említetted, Gilbert elder, időnként úgy állunk hozzá, hogy „csak ne legyen belőle előadás”. Aztán időnként átesünk a ló túloldalára: hozunk egy zacskó mogyorót, kiszórjuk a padlóra, és ráengedjük a majmokat. Mert ilyenkor ez lesz az órából.

Azt mondta az oktató, hogy beszélgessünk. A tanulókat könnyű rávenni a beszélgetésre. Tudjátok: „mizu”, „mi van a hírfolyamodban”, ilyenek. De ha a tanítványságot tartjuk szem előtt, attól összeáll ez a beszélgetés. Ez le fogja horgonyozni. Szem előtt tartjuk az önrendelkezést.

Ahogy Kaylee is mondta, a tervezésemen múlik; céllal kell terveznem. És a szavaiddal élve: kell három lényegi kérdés, amikor elkezdek céllal tervezni. Nem csupán azt akarom, hogy beszéljenek, nem csupán azt, hogy a szentírásokról beszéljenek, és nem csupán azt, hogy az igazságról beszéljenek. Tervnek és célnak is lennie kell.

Mint tudjátok, a hitoktatás megerősítéséről szóló kiadvány beszél arról, hogy azt szeretnénk, ha mélyrehatóbb lenne a tudásuk, az érzéseik, ha a cselekedeteik és ők is jobbak lennének. És Kaylee szavaira visszatérve ez tervezést igényel a részünkről, talán három elgondolkodtató kérdést, és akkor nem pusztán úgy vég nélkül beszélnek bármiről. Lehet, hogy nekem kell behoznom, és rájuk vonatkozóvá tenni azt, hogy van egy megoldandó helyzet. Például amit Nelson elnök említett, hogy mind meg fogunk halni. Mindannyian meg leszünk ítélve. Mindannyian fel fogunk támadni. Felvázolom ezt a keretet, aztán belemerülünk a szentírásokba. Ez a folyamat. Felteszek egy kérdést: „Hogyan fogjuk ezt megoldani? Te jó ég, mind meghalunk!” A szentírásokhoz fordulunk, hogy válaszokat találjunk. Tudjátok, ez az a bizonyos folyamat.

Elindul a fejemből – tudom és értem –, és most már érzek valamit. De a kezükig is el kell jutnia, a gyakorlás elkezdéséhez. Itt jönnek be a lényegi kérdések: Mi az adott helyzet? Hogyan tudunk ezen javítani? És mihez fogtok kezdeni ezzel? Ha megtervezem a kérdéseket és a dolgok menetét, legyen szó könyökről vagy zongorázásról vagy kosárlabdázásról, a tanár sem csupán megmondja, hogy nos, gyakorolj a zongorán vagy figyeld a dobásaimat. A BYU–Idahón hisszük, az a küldetésünk, hogy tanítványokat, Jézus Krisztus tanítványait képezzük ki. Ez gyakorlást jelent.

Úgyhogy az órán gyakorolni kell, hogy amikor teljesíteniük kell, akkor az órán kívül is tanítványok tudjanak lenni.

Clark G. Gilbert elder: Tetszett, amit mondtál, hogy a zaj, a cseverészés, a beszélgetés nem egyenlő a mélyreható tanulással.

Aztán említettél pár dolgot. Vajon az általunk feltett kérdések a megfelelő kérdések, illetve ezek a dolgok mélyére ásnak? Előre begyakoroltad annak a kérdésnek a két vagy három réteggel mélyebbre vitelét? Említetted a „helyzet” szót. Azt, hogy egy adott helyzet köré keretezzük az óra szerkezetét. Szerintem ez el tudja mélyíteni.

Egyéb gondolatok a tanulás felépítése és elmélyítése vonatkozásában? Vagyis nem csupán részvételre van szükség, hanem arra, hogy elmélyítsük a gondolkozásukat és az önrendelkezésük gyakorlását.

Kaylee Merrill nővér: Mondtál nekem valamit, ami elég keserű pirula volt, hogy ez a tanítási módszer nem hatékonyabb. Néhány dolgot ki kell majd vágnunk. Értékes időt fogunk veszíteni. Ahogy mondtad, időnként mi akarunk lenni azok, akik beszélnek, akik felhasználják ezt az időt, de ezt fel kell áldoznunk valami nagyobbért, a mély tanulás ezen élményéért. Vagyis lehet, hogy nem hatékonyabb, de minden bizonnyal eredményesebb. És szerintem, ha ezt át tudjuk váltani az agyunkban, akkor könnyebb lesz átállni.

Clark G. Gilbert elder: Vagyis visszaveszek abból az anyagból, amelyet át fogunk venni az órán. És mélyebbre ások, talán ez így zavaros lesz, de oktatóként még mélyebbre megyek.

Emlékszem rá, amikor a BYU–Idahón kidolgoztuk az online tanulást. Nem Bollingbroke fivér volt az; nem fogom elárulni, ki mondta nekem, de így szólt: „Gilbert elnök, miért nem veszel fel engem, amint beszélek? Vedd fel az előadásomat, kitesszük az internetre és ők megnézhetik.” Én pedig azt mondtam: „Nos, nem így fogunk tenni.”

Érdekes módon, ha nem teszünk mást, csak mi beszélünk, akkor akár fel is vehetnénk és megnézhetnék. Megtehetnénk, amit az a professzor mondott, hogy felvesszük az előadásomat, és akkor be sem kell jönniük az órámra, mert ott valójában semmi mást nem csinálnak, csak hallgatják. És ezt az egészet beletehetnénk az előre elolvasandó anyagok közé. Ugye? Nos, még milyen módokon mélyítitek el a tanításotokat az osztályteremben, hogy ez ne csak cseverészés legyen?

Jenet Erickson nővér: Gilbert elder, miközben beszéltél, eszembe jutott a Tan és szövetségekből egy kedvelt rész, mely szerint „mindenki épülhessen”. És ez a fajta oktatás bizonyos értelemben mindenkit tanítóvá tesz az osztályteremben.

John, szerintem innen kell megközelítenünk, amint azt Christofferson elder is világossá tette, hogy vannak alapvető igazságok, amelyeket napról napra megpróbálunk tanítani az órán. Olyan igazságok, amelyeket nagyon is szeretném, ha mélyebben megértenének. Azt is felismerem, hogy megoszlik köztük az Őtőle kapott sugalmazás, nekünk pedig együtt kell épülnünk azon igazság által, amelyre alapozni próbálom a leckénket.

Vagyis a kérdésekhez térünk vissza, szerintem ez segít nekik kinyilatkoztatást kapni az adott témára vonatkozóan és megosztani azt az osztállyal. Ez nagyon is átgondolt felkészülést igényel az ott feltett kérdéseket illetően. Aztán szerintem megtapasztalhatjuk, mit is jelent együtt épülni, amit én egyedül nem tudnék megvalósítani. Én magam nem tudnám megtanítani azt, amit nektek tudnotok kell erről az igazságról. Mivel az igazság kinyilatkoztatás által megoszlik közöttünk ezen erőteljes elképzelés körül.

Vagyis ezzel horgonyzom le, miközben merítek abból, ahogyan a Lélek tanítja őket az adott tantételről.

Clark G. Gilbert elder: Ez gyönyörű. Mindannyiótokat arra kérem, hogy továbbra is tartsátok szem előtt ezt a kérdést, és térjetek vissza rá a tantestületi értekezleteiteken. Hogyan győződünk meg arról, hogy a résztvevőkre összpontosító tanulás elmélyült tanulás? Hogyan építsem fel az órát, hogy a tanulók be legyenek vonva, ugyanakkor el is mélyüljenek benne?

Hallottunk pár példát olyan kérdésekre és a helyzetek mélyére ásására, problémákra, amelyek az osztály elé tárhatók. Szerintem egy-egy példázat nagyszerű példa erre, mert onnan kell megközelítenünk, hogy mit is jelent ez valójában. Ebben a felállásban, hogy ilyen sokan vagyunk, nem tudjuk ezt megtenni, de remélem, hogy mindannyian sort fogtok keríteni rá. Mert igenis szeretnénk, ha elmélyítenétek a tanulást a tanulók részvétele által. Ám azt nem akarjuk, hogy ez valami elnagyolt dolog legyen, egy csomó gyors válasszal,

hanem azt szeretnénk, ha megnéznétek, hogyan tudjátok elmélyíteni az osztálytermi tanulást, túl az első válaszon. John, te korábban említetted, amit Merrill nővér mondott, hogy adjunk nekik teret. Hozzuk létre azt a teret, ahol ez megtörténhet. És azt mondtad, hogy e tér kialakításának az egyik módja az, ha engedjük, hogy ők tegyenek fel kérdéseket.

Kifejtenéd ezt?

III. John Hilton fivér: Beszéltünk arról, hogy készüljünk kérdésekkel, ami szerintem remek.

Sok évvel ezelőtt, fiatal, tapasztalatlan oktatóként tanítottam a nemi erkölcsösség törvényéről, és nagyszerűnek gondoltam a leckét. Miért olyan fontos ez? Hogyan élhetünk a nemi erkölcsösség törvénye szerint? Aztán a vége felé, amikor teret adtam kérdéseknek, az egyik tanuló jelentkezett és azt kérdezte: „Hilton fivér, mi van akkor, ha valaki megszegte a nemi erkölcsösség törvényét? Van még számára remény?” Én pedig szégyenkezve vallom be, hogy tapasztalatlan oktatóként nem terveztem ennek a kérdésnek a megbeszélését, pedig nyilvánvalóan ez volt a legfontosabb, amiről aznap beszélhettünk.

És így, mivel teret adtunk a kérdésének, mélyebb tanulásra került sor. Most pedig, tapasztaltabb oktatóként már előre látom. Azonban még a legtapasztaltabb tanító sem láthat előre minden egyes árnyalatot, élményt, amelyet a tanulók behozhatnak az órára. Úgyhogy időnként meg kell állnunk, mondván:

Clark G. Gilbert elder: Hol tartanak ők?

III. John Hilton fivér: „Dolgozzuk csak fel ezt. Milyen kérdéseitek vannak?”

Clark G. Gilbert elder: Nálatok ez hogy néz ki az osztályteremben? Ti mikor teszitek meg ezt? Formálisan? Mellékesen történik? Ismétlődik?

III. John Hilton fivér: Szerintem ennek sok különböző módja van. Időnként, amikor kicsit játszanánk, felteszek egy Google-doksit a kivetítőre és egy QR-kódot. Írjátok be név nélkül a kérdéseteket. De gyakran egész egyszerűen csak megállok, és hagyom, hogy a tanulók írjanak.

Mert ha megkérdezem, hogy „milyen kérdéseitek vannak”, …öt másodperc… nincs kérdés. Rendben, menjünk tovább. De ha azt mondom, hogy „szánjunk erre 30 másodpercet. Gondoljátok át, miről beszélgettünk. Milyen kérdéseitek vannak akár a szentírásokra, akár az alkalmazásra vonatkozóan?” Aztán néha ahelyett, hogy én válaszolnám meg a kérdéseket, azt mondjuk, kérdezzék meg a szomszédjuktól, és válaszoljon ő.

Nagyon sokféleképpen tudjuk ezt elmélyíteni.

Clark G. Gilbert elder: Ez nagyon erőteljes. Van még egy utolsó témánk, aztán befejezem néhány felkéréssel és utókövetéssel.

Felkészülten érkezni a tanulási élményre, lehetőséget kapni a tanultak megosztására – ezek teszik lehetővé a tanulásért történő felelősségvállalást.

A harmadik mód pedig, amelyről szót ejt az a szakasz, amelynek az elolvasására megkértünk titeket A Szabadító módján tanítani kiadványból, az, hogy adjunk lehetőséget a tanulóknak a tanultak órán kívüli alkalmazására. Ezt ti milyen módokon teszitek meg? És az óra végéhez érve mit reméltek, hogyan fogják magukkal vinni a tanteremből az adott leckéből tanultakat?

Kaylee Merrill nővér: Tehetek egy csavart ebbe? Jobban belegondolva már csináltam ehhez hasonlót, de alig várom, hogy jövőre kipróbáljam.

Beszéltünk a felkészülésről, és sok szó esett az anyagrész előre történő tanulmányozásáról. De mi van akkor, ha az alkalmazás maga a felkészülés? Tegyük fel, hogy két hét múlva a böjtölésről fog szólni a lecke, és ti pár héttel előtte öt percet az órából rászántok olyan dolgok megbeszélésére, amelyek legbelül fájdalmat okoznak a tanulóknak. Aztán felkérést intéztek hozzájuk: „Megtennétek, hogy a jövő héten valamelyik nap böjtöltök ezt illetően?”

Aztán amikor a böjtölésről tanítotok, addigra már megszerezték ezeket az élményeket. Mennyivel valószínűbb, hogy lesz mit megosztaniuk az órán? És aztán mennyivel valószínűbb, hogy az óra után újra megteszik ezt? Mivel saját tapasztalatot szereztek, és lehetőséget kaptak a megosztásra és a bizonyságtételre.

És mint mondtad, a bizonyság a megosztásában rejlik. És szerintem ez megnöveli a későbbi alkalmazás valószínűségét.

Clark G. Gilbert elder: Azt gondoltam, az alkalmazás valójában része lehet a felkészülésnek.

Kaylee Merrill nővér: Talán nem működik tökéletesen minden tantétellel, de szerintem ez sokféleképpen alkalmazható.

Clark G. Gilbert elder: Egyéb gondolatok?

III. John Hilton fivér: Egy másik gondolat – szerintem korábban már említetted, Nate – az utókövetés. Ehhez még egy kicsivel több időt el kell különíteni az órából, hogy azt mondjuk: „A múlt órán beszéltünk erről a felkérésről. Mit tettetek azért, hogy eszerint cselekedjetek?”

Ha állandóan felhívásokat fogalmazok meg, de aztán mindig elmarad az utókövetés, az olyan, mint amit mondtál. Ha felteszek egy kérdést, aztán megválaszolom, a tanulók hamar rájönnek, hogy „persze, nem is érdekli”. De ha következetesen rákérdezek az óra elején: „beszéltünk a böjtölésről” vagy „beszéltünk erről a tantételről”, akkor a tanulók hamar felismerik, hogy ez igenis számít. Ez fontos.

Nate Peterson fivér: Van valami, amit még próbálok kibogozni. Úgyhogy ez lehetne is egy felkérés. Adhatunk házi feladatot?

Clark G. Gilbert elder: Kérlek!

Nate Peterson fivér: Elhangzott, hogy lesznek felkérések. Tegnap este is voltak. Azt hiszem, hogy Christofferson elder talán négy vagy öt alkalommal is említette a birtoklás fogalmát. Te [Gilbert elder] is említetted a birtoklást.

Így hát utánanéztem ennek a fogalomnak. Az Ösztönözd a szorgalmas tanulást beszél a birtoklásról. Vagyis próbálom kibogozni. A kérdés ez: Milyen kapcsolatban áll egymással a tanítványság és a birtoklás, és miért?

És talán a végén, Gilbert elder, beszélhetnél erről: miért bukkan fel ez minduntalan? Ha azt akarom, hogy tanítványok legyenek – talán itt jön be a sáfárság –, akkor az már önrendelkezés. Isten adta nekünk ezt az ajándékot. A tanítványság az, amire ezzel az ajándékkal szert teszünk. Mi azonban szeretjük, ha vannak saját dolgaink. Saját autót akarunk. Saját házat akarunk. És a birtoklás valamiért újra és újra előjön a tanítványság kapcsán.

Clark G. Gilbert elder: Előjön abban az idézetben is a prófétától, amelyet Christofferson elder idézett Az örökkévalóságra szóló döntések című beszédből. Nelson elnök azt mondta, arra kér benneteket, hogy vegyétek kézbe a bizonyságotokat, dolgozzatok meg érte, vállaljatok érte felelősséget, ápoljátok, hogy növekedjen. Így van – arra kér minket és a fiatal felnőtteinket, hogy mindenkinek legyen saját bizonysága.

Nate Peterson fivér: Hozzáfűzhetnék ehhez valamit?

Clark G. Gilbert elder: Kérlek!

Nate Peterson fivér: Azt, hogy mit szeretnénk, utána mit kezdjenek vele. Vagyis eljönnek az órára és gyakorolják a tanítványságot, de azt akarjuk, hogy birtokba is vegyék, mert a templomi ajánlási interjújuknál már nem leszünk ott. Nem leszünk ott, amikor kísértés éri őket. Nem leszünk ott, amikor fáradtak.

Ám ha birtokba veszik az igazságot és a tanítványságukat, és az önrendelkezésüknek is birtokában vannak, akkor – van itt valami, amit még nem bogoztam ki, de tanulmányozni szeretnék – ha amikor az órámról elmennek, birtokolni tudják az igazságot, szerintem ez az, amire kérsz minket. Hogy birtokolnunk kell.

Clark G. Gilbert elder: Azért mosolygok, mert hallgatom, amint ezt mondod: Nem leszünk velük, amikor meghozzák ezeket a döntéseket az életben. Emlékszem, amikor a belvárosi bostoni fiataljaim egy este mind ezzel viccelődtek: „Mindig amikor valami rosszat akarok tenni, felvillan ez a kép, hogy Clark ott ül a vállamon és azt mondja: »Ezt nem kellene!«” Nos, ennek belső indíttatásból kellene fakadnia, nem pedig azért, mert maga elé képzeli az egyetemi professzorát vagy a fiatal férfiak vezetőjét, aki azt mondja neki, hogy ne tegye meg.

Most sort kerítünk valamire, amit nem terveztünk be, de John felvetette, hogy adjunk teret a kérdéseknek. Némelyikőtökben biztosan felmerül, hogy „Jaj, ne, most minden egyes óra megtartása előtt ki kell gondolnom felkészülési feladatot? Aztán bevonni az embereket? Legyenek kérdéseim, el kell mélyítenem az osztálytermi tanulást is, aztán pedig még alkalmazásnak is lennie kell?” És némelyikőtök arra gondol, hogy „Gilbert elder, szerdán megint tanítok, aztán a jövő héten és a rákövetkező héten is. Hogyan csináljuk meg ezt?” Abban is biztos vagyok, hogy vannak kérdéseitek a panel tagjaihoz.

Szeretnék néhány percet arra szánni, hogy feltegyetek a panel tagjainak néhány kérdést, amelyet nem tudtam beemelni a beszélgetésbe. Vagyis ha menet közben felmerült bennetek egy kérdés, akkor álljatok fel és kérdezzetek.

Tessék, bár nem nagyon látok oda hátra. Csak mondd a neved.

12. nővér (Faith Spencer): Sziasztok, a nevem Faith Spencer. Szeretném tudni, miben készültetek másként a panel tagjaiként, tudván, hogy meg kell majd osztanotok valamit.

Kaylee Merrill nővér: Sok időbe telt.

Szerintem Gilbert elder említette ezt a Bennük van a hatalom című beszédében. Ha a tanulók tudják, hogy el fogják várni tőlük a megosztást, akkor felelősséget fognak vállalni. Fel fognak nőni a feladathoz és elvégzik a munkát. Én is ezt éreztem, mert tudtam, hogy elvárják tőlem a megosztást.

Alázatosabb megközelítésmódot igényelt, hogy mit kell tudnom, amit aztán megoszthatok. És rájöttem, hogy azt szeretném, hogy a tanulóim is megtapasztalják ezt. Szeretném, ha ezt éreznék: „Amikor ma órára megyek, nem ülhetek csak úgy ott. Valamikor el fogják várni tőlem, hogy megszólaljak, és szeretném, ha lenne valami, amit megoszthatok.”

Clark G. Gilbert elder: Köszönöm. Egyéb kérdés?

Jenet Erickson nővér: A kérdésed kapcsán támadt egy gondolatom. Az, hogy miként érezhetném, mit szeretne az Úr, hogyan legyek eredményesebb tanár, aki jobban fel tudja szítani és mozgásba hozni az önrendelkezésüket.

Eszembe jutott egy kartársam, aki még a félév elején megkéri a tanulókat, hogy szánjanak 30 percet annak a meghallására, hogy milyen útmutatást ad nekik a Lélek, mire van szükségük. Aztán tűzzenek ki célokat, és az órák alatt szerezzenek ezekre vonatkozó meglátásokat.

E panelbeszélgetés vonatkozásában én azt éreztem, hogy az Úr szeret engem. Szeretné, ha eredményesebb tanító lennék. Ő meg akarja áldani azokat a tanulókat. És milyen nagy kiváltság az, hogy Ő lehetőséget ad nekem ennek az átgondolására és tanulmányozására! Azért, hogy aztán másként tudjak cselekedni. És szeretném, ha a tanulóimnak is ilyen erőteljes élményük lenne. Az egész tanításunk arról szól, hogy az Úr megáldja a tanulókat azzal, hogy még inkább olyanok lehessenek, amilyennek lenniük kell, és ezért megadja nekik azt a kiváltságot, hogy itt tanuljanak Tőle.

Clark G. Gilbert elder: Köszönöm. Másik kérdés.

13. nővér: Be van kapcsolva? Ó, bocsánat! Abban az áldásban van részem, hogy különleges szükségletekkel bíró fiatalokat taníthatok. A tanulóim közül szinte senki nem tudja szóban kifejezni magát. Hogyan alkalmazzam ezt az ő esetükben?

Clark G. Gilbert elder: Mi az, amit már most is csináltok?

13. nővér: Nos, képeket nyomtatunk ki és lamináljuk ezeket, aztán választhatnak különböző dolgokat a lecke vonatkozásában. A szentírásbeli kifejezésekbe is úgy vonjuk be őket, hogy laminált lapokat adunk nekik. És beszélünk ezekről a szentírásrészekről. A jelnyelvet is sok helyzetben használjuk az osztályteremben. Nagyon klassz élmény.

III. John Hilton fivér: Nos, csak tapogatózom, mert nincs tapasztalatom a különleges szükségletekkel rendelkezők tanításában. Én magam azt tapasztaltam, amint az őszi órákra készültem, hogy mielőtt meghívtak volna erre a panelbeszélgetésre, a felkészülésem kilencvenkilenc százalékát a „mit fogok tanítani” tette ki. Az egész a tartalomra összpontosított. Aztán e panel tagjaként elkezdtem megváltoztatni az általam feltett kérdéseket, és a felkészülés során több időt tölteni azzal, hogy „miként segíthetek a tanulóimnak az óra előtt felkészülni? Hogyan segíthetek a tanulóimnak cselekedni?” És amikor Mennyei Atyám elé tártam ezeket a kérdéseket, válaszok is érkeztek.

Tehát bár én nem tudok konkrét válaszokat adni a különleges szükségletekkel rendelkezők tanítására vonatkozó kérdésre, azt tudom, hogy Mennyei Atyánk igen. Bizonyságom van arról, hogy ha felterjesztjük ezeket a kihívást jelentő kérdéseket, akkor olyan, személyre szabott válaszokat fogunk kapni, amelyekre a tanulóinknak szükségük van.

Jenet Erickson nővér: Csodálatos ez a váltás az oktató részéről – aki imád tanítani és azt kérdezni, „hogyan lehetnék eredményes” – arra, hogy „mit tapasztal meg a tanuló?” Hogyan hozná el hozzájuk a Lelket a zene? Hogyan hozná el hozzájuk a Lelket az, ha valamiképp kapcsolatba lépnének egymással?

Szerintem te, John, szintén erről a váltásról beszéltél, hogy összpontosítsunk arra, amit ők megtapasztalnak. Mi az, amit az órán megtapasztalnak?

Clark G. Gilbert elder: Mondtál volna valamit? Ó! Valaki más akkor. Ajaj, szóltak, hogy ha nem foglaljuk most össze, akkor kikapcsolják a mikrofonomat. Hadd zárjam le. Kifutottunk az időnkből. Azt kértük tőletek, hogy felkészülten jöjjetek erre a gyűlésre, átgondolva ezt a kérdést: „Miként segíthetném eredményesebben az általam tanítottakat felelősséget vállalni a tanulásukért?”

Megismételném a korábbi felkérésemet. Szánjatok egy percet egy olyan meglátás feljegyzésére, amelyet ma kaptatok. Itt most szünetet tartok. Szerintem van pár percünk, úgyhogy most tartok egy perc szünetet, és szeretném, ha feljegyeznétek valamit, amit ma tanultatok. Lehet, hogy nem olyasvalami lesz, amit mondtunk. Mit tanultatok ma, ami segíteni fog nektek jobb tanítónak lenni?

Szánjatok egy percet ennek a rögzítésére, mielőtt befejezzük.

Ha nem vagytok készen, akkor folytassátok az elmélkedést ezen. Az eljövendő hetekben pedig meg foglak kérni benneteket két dolog megtételére azzal, amit leírtatok: Osszátok meg valakivel és tűzzétek ki célul a saját tanításotok javítását a kapott benyomás alapján.

Hadd fejezzem be ezzel a gondolattal. Először is, köszönet a panel résztvevőinek. Nagyszerű tanítók vagytok, sokat tanultam ma tőletek és a mai napra való felkészülésünkből. Mindannyiótoknak is szeretnék köszönetet mondani. Tudom, hogy oly sokan közületek rengeteget beletesztek a feladatkörötökbe. Tetszik nekem, amit Christofferson elder mondott tegnap este, hogy ti szó szerint ott vagytok ezen egyház jövőjének a frontvonalában.

Zárásként tanúságot teszek arról, hogy az Egyházi Oktatási Szervezetben egyházszerte arra készítjük fel a fiatalokat, hogy fejlődjenek és élethosszig tartó tanítványokká váljanak. És ez legjelentőségteljesebben az Egyházi Oktatási Szervezetben, az ifjúsági és a felsőfokú hitoktatásban, valamint a kampuszainkon zajló hitoktatáson valósul meg. Ti pedig segítetek nekik felelősséget vállalni, hogy Jézus Krisztus élethosszig tartó tanítványaivá válhassanak. Tudom, hogy az egyház és az e munkában részt vevők többek között azért fektetnek oly sokat abba, amit csinálunk, mert hiszik, hogy ez számít. Nelson elnök kérdését idézve: „Látjátok, mi zajlik közvetlenül a szemünk előtt?” Remélem, érzitek, hogy az ifjúsági hitoktatáson az egész egyházban rekordokat döntöget a beiratkozás, a tanulók összlétszámát és a résztvevők arányát illetően is.

Egyre többen iratkoznak be az egyetemeinkre, egy olyan korban, amikor sokan nem tanulnak tovább, és az egyház történetében most van a legmagasabb szinten a felsőfokú hitoktatás.

Felelősek vagyunk azért, hogy segítsünk az óráinkra jövőknek felelősséget vállalni a tanulásukért. Nelson elnök szavait idézve: olyan népet készítünk fel, akik segíteni fognak felkészíteni a világot a Szabadító visszatérésére.

Vegyük ezt a sáfárságot komolyan, alázattal és magabiztosan, miközben az Úr segít nekünk hatalommal és erővel teljesíteni a feladatainkat. Ezt a bizonyságot hagyom veletek Jézus Krisztus nevében, ámen.