Bennük van a hatalom

Milyen nagyszerű üzenetet hallhattunk Webb fivértől! Izgalmas időszak ez az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatásban. Itt van az új, Életre felkészítő tananyag. Itt van a Megújuló felsőfokú hitoktatás nevű kezdeményezés. Egyre többen iratkoznak be ifjúsági hitoktatásra; a felsőfokú hitoktatásra ugyancsak. Szerintem mindezen dolgok, amiket teszünk, segítenek felépíteni és emlékezetessé tenni az óráinkat és a tanulók élményeit. Egyetértek azonban Webb fivérrel, hogy még több erőre tehetünk szert a szövetségeken keresztül. Így amikor a fiatalok és a fiatal felnőttek szövetségeket kötnek és újítanak meg, az olyan erőt jelent a munkánkban, amely felerősíti mindazt, amit teszünk.

Szeretnék ma egy kicsit arról beszélni, hogy miként mélyíthetjük el a tanulást az osztálytermeinkben. Általános felhatalmazottként időnként úgynevezett missziós bejárást vezetek, melynek során áttekintjük egy misszió fejlődését, megfigyeljük a misszióvezetőket, és felmérjük a misszionáriusi kultúrát és lelkületet.

Az egyik ilyen látogatás alkalmával tanulságos pillanatot élhettem át egy missziós vezetőségi tanácsgyűlés megfigyelése során, mely tanács olyan misszionáriusokból állt, akik vezetői megbízást kaptak az adott misszióban. Ezek a fiatal vezetők mind hithűek voltak, de azzal a döntéssel küszködtek, hogy bevonjanak-e néhány kevésbé tapasztalt misszionáriust olyan feladatokba, amelyeket a misszióelnök az egész misszióra kiterjesztett. Az egyik misszionárius konkrét aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a többi misszionáriusra egyszerűen nem lehet rábízni ezeket a magas elvárásokat. Nem volt biztos abban, hogy a többiek elég alkalmasak a feladat elvégzésére, továbbá úgy vélte, nem elég érettek lelkileg annak eredményes végrehajtásához. Mások úgy érezték, hogy a kevésbé tapasztalt misszionáriusok bevonása túl sok munkát jelent, és azon tűnődtek, vajon hatékonyabb lenne-e, ha a vezetőségi csoport egyszerűen magára vállalná a felelősséget.

Mosolyognom kellett, ahogy figyeltem ezeket a fiatal misszionáriusokat, akik az egyházi tapasztalatok terén valójában nem sokkal voltak érettebbek azoknál a társaiknál, akik miatt oly nagyon aggódtak. Ekkor megkértem a vezetőségi csoportot, hogy gondolkodjanak el azon a lehetőségen, melyet Mennyei Atyánk minden gyermeke számára ad, miszerint cselekedjenek, növekedjenek és vállaljanak felelősséget az evangéliumban. Elismertem, hogy az ő szemszögükből nézve valószínűleg jelentős különbséget látnak a maguk, valamint a misszió többi tagjának a tapasztalatai és képességei között. Aztán kértem őket, képzeljék el, mindez hogy néz ki Isten szemszögéből, miközben mindannyiunkra letekint.

A misszió vezetése és a misszió többi része közötti szakadék szinte észrevétlen, amikor Istennek – aki mindannyiunkra letekint – az emelkedett állapotához mérjük azt. Mégis, Ő folyamatosan jelentős feladatokat oszt ki, és bevon minket, püspököket, segítőegyleti elnököket, az elderek kvóruma elnökeit, és igen, zónavezetőket és képzésvezető nővéreket is.

A Tan és szövetségekben ezt olvassuk: „Bizony mondom, az emberek buzgón munkálkodjanak a jó ügyben, és tegyenek meg sok dolgot saját szabad akaratukból, és vigyenek véghez sok igazlelkűséget; mert bennük van a hatalom, ami által önrendelkezők. És amennyiben jót tesznek az emberek, semmiképpen nem veszítik el a jutalmukat.”

Ma arról a bizalomról szeretnék beszélni, amellyel az oktatóknak rendelkezniük kell ahhoz, hogy hagyják a tanulóiknak az önrendelkezésüket használva elmélyíteni a tanulásukat és a személyes megtérésüket. Sokat merítek majd a A Szabadító módján tanítani című kézikönyv Ösztönözd a szorgalmas tanulást! című részéből.

Ether 3. fejezetében Járed fivére így fohászkodik az Úrhoz: „…érintsd meg hát ezeket a köveket, ó, Uram, ujjaddal, és készítsd őket elő arra, hogy ragyogjanak a sötétben; …hogy legyen világosságunk, míg a tengert átszeljük.” Régóta úgy értelmezem ezt a történetet és ezt a személyes beszélgetést, mint kezdeményező és cselekvő magatartást Járed fivére részéről – mert az is volt. De egészen a közelmúltig nem ismertem fel, hogy az Úr milyen szerepet játszott abban, hogy Járed fivérét arra ösztönözze: először is vállaljon felelősséget. Mielőtt ez a Mormon könyve-beli próféta megtalálta volna a világításra szánt köveket, az Úr volt az, aki arra kérte őt, hogy ne csak a bárkák építéséért vállaljon felelősséget, hanem a bárkák megvilágításának lehetséges megoldásáért, valamint a megoldás felfedezéséért is.

Mielőtt Járed fivére felvetette volna a javasolt megoldást, az Úr volt az, aki a következőket kérdezte tőle: „Mit szeretnél…, mit készítsek nektek, hogy lehessen világosságotok, amikor elnyel a tenger mélysége?” Ott volt, pont előttem. Ezt korábban észre sem vettem. Mielőtt azonban Járed fivére megtette volna az általunk oly nagyra becsült cselekedetet, felhívást kapott a cselekvésre, a megoldásért való felelősségvállalásra. Igen, Járed fivére volt a kezdeményező, de a Tanítómester növelte ennek lehetőségét és valószínűségét azáltal, hogy gondolkodásra, cselekvésre és megoldásra ösztönözte.

A Szabadító módján tanítani című könyvben ezt olvassuk: „Minden bizonnyal bámulatos volt látni, amikor a Szabadító a vízen járt. Péter számára ez azonban nem volt elég. Azt akarta tenni, amit a Szabadító tett, ott lenni, ahol Ő volt, és ugyanabban az élményben részesülni.” Más szavakkal: a Szabadító szorgalmas tanulásra ösztönözte a tanítványait, ahogyan mindannyiunkat.

Ma három olyan módszerre fogok támaszkodni, amelyekkel szorgalmas tanulásra ösztönözhetünk, amint azt A Szabadító módján tanítani című kiadvány felvázolja. Először is, ösztönözd a tanulókat, hogy készüljenek fel a tanulásra. Másodszor, buzdítsd a tanulókat, hogy osszák meg az általuk tanult igazságokat. És harmadszor, ösztönözd a tanulókat, hogy éljenek a tanultak szerint.

Miközben egyenként megtárgyaljuk ezeket a szorgalmas tanulást ösztönző erőfeszítéseket, remélem, hogy meg tudunk tenni két dolgot: Először is remélem, hogy úgy látjuk tanulóinkat, ahogyan Isten látja őket, felismerve, hogy bennük van a hatalom, és hogy Isten szemszögéből nézve mindannyian képesek vagyunk a tanulásra, ha egyenlő esélyt kapunk a cselekvésre és az önrendelkezésünk használatára. Másodszor, remélem, átgondoljátok, milyen módokon tudnátok őket szorgalmas tanulásra ösztönözni, illetve mely területek azok, ahol még fejlődhetnétek. Azért is imádkozom, hogy a Lélek segítsen rávilagítani ezekre a lehetőségekre a saját tanításotokban.

A Prédikáljátok evangéliumomat! című kézikönyvben ezt olvashatjuk: „Fontos, hogy jó tanítótól tanulj, de az is fontos, hogy tartalmas tanulási élményekben legyen részed a saját szentírás-tanulmányozásod során.” Az egyik módja annak, hogy tanulóinkat a tanulásra való felkészülésre ösztönözzük, az, hogy felkérjük őket a szentírások tanulmányozására. Segítenünk kell a tanulóinknak abban, hogy kevésbé függjenek az osztályteremtől a személyes épülést illetően, miközben megtanulnak közvetlen és személyes kapcsolatot kialakítani az Úrral a szentírásokon keresztül. Az ifjúsági és felsőfokú hitoktatásra való általános meghívásunkon túlmenően minden tanulónkat a szentírások és más prófétai üzenetek olvasására ösztönözzük. Ez akkor a legcélravezetőbb, ha az osztálytermi beszélgetés előtt történik, mert a felkészülés elmélyíti a tanulást, és emelkedettebbé teszi a személyes vagy online beszélgetést.

Rengeteg módja van annak, ahogyan segíthetünk a tanulóknak felkészülni a tanulásra. Az én egyik módszerem az, hogy minden leckét azzal zárok, hogy emlékeztetem őket a következő óra olvasmányaira. Amikor egy osztályteremben vagyok, gyakran teszem ezt úgy, hogy felírom az olvasási feladatot a tábla jobb felső sarkába, és az óra végén felhívom rá a figyelmet. Természetesen online környezetben ez programozottan is elvégezhető a kurzus megtervezése során. Az órát megelőző szentírás-tanulmányozásra ösztönzés egyéb módja lehet az, ha az osztálytermi beszélgetés előtt ímélben vagy SMS-ben emlékeztetőket küldünk a tanulóknak. Úgy is megerősíthetjük a jövőbeli szentírás-tanulmányozást, ha elismerjük a tanulók felkészülését azáltal, hogy megkérjük őket, osszanak meg valamit, amit a szentírásolvasásuk során tanultak, vagy egy olyan kérdést, amelyre reményeik szerint választ kapnak, amikor aznap este eljönnek az órára.

A szentírás-tanulmányozáson túl más módokon is ösztönözhetjük a tanulókat a tanulásra való felkészülésre. Láttam már olyan eredményes tanítókat, akik az osztálytermi beszélgetések előtt elgondolkodtató kérdéseket küldtek ki a tanulóiknak. Egy másik hatásos előkészítő eszköz, ha személyesen felkérünk egy-egy tanulót, hogy készüljön fel az óra előtt a leckében szereplő egyik alapelv tanítására, vagy osszon meg egy olyan tapasztalatot, amely elmélyítheti a tanulást a többiek számára. Ezek az erőfeszítések nagyobb időráfordítást igényelnek az oktatók részéről, és gyakran megkövetelik, hogy sokkal többet tudjanak a tanulóik szükségleteiről és tapasztalatairól, de óriási hatással vannak az egész osztály tanulási élményének az elmélyítésére.

Mindig tudom, mikor kérték meg az oktatók a tanulókat az előzetes felkészülésre, mert a tanulók erőfeszítései jól tükrözik ezeket a felkéréseket; a beszélgetés mélyebb, jelentőségteljesebb, és a Lélek teljes mértékben jelen van. Kérlek, gondoljátok át, miként ösztönözhetitek a tanulókat arra, hogy készüljenek fel a tanulásra egy beszélgetést vagy osztálytermi tevékenységet megelőzően.

Nos, az elmélyült tanuláshoz többre van szükség a passzív hallgatásnál. Azt szeretnénk, hogy a tanulóink figyelmes és elkötelezett tanulók legyenek. Ennek egyik módja az, amikor a tanulók megoszthatják egymással, amit tanultak. Ha tudod, hogy elvárják majd tőled a tanultak megosztását, akkor másként készülsz fel. Ez az elvárás abban is segít, hogy másként hallgasd a tanítást, és tevékenyebben figyelj. Természetesen a tanultak megfogalmazása elmélyíti ezeket a meglátásokat, és tisztázza, hogy mit tanul és tapasztal meg egy tanuló.

A Tan és szövetségekben erre intenek minket: „Jelöljetek ki magatok között egy tanítót, és ne legyen mindenki egyszerre szóvivő, inkább egyszerre egy valaki beszéljen, és mindenki hallgassa a beszédét, hogy miután mindannyian szóltak, mindenki épülhessen mindenki által, és hogy minden embernek egyenlően lehessen kiváltsága.”

Természetesen a kijelölt oktatónak általában több tapasztalata van, és valószínűleg mélyebben tanulmányozta az anyagot, mint a legtöbb tanuló. De emlékeztek az üzenetem elején megosztott élményemre azokról a misszionáriusokról, akik nem hitték, hogy a többiek majd felelősséget vállalnak a saját fejlődésükért? Amikor egy tanító uralja a tanulási élményt, akkor talán eredményes tanítónak érzi magát, mert az üzenete érdekfeszítőnek tűnik és a saját érzéseivel összhangban van. Amiatt azonban, hogy nem vonja be a tanulókat, valószínűleg nem tudja, hogy az oktatás valójában milyen hatással van a tanulásukra. Ráadásul az oktatás egyetlen forrása gyakran megfosztja a többi tanulót ugyanazoktól a mélyreható lehetőségektől, hogy megosszák, amit tanulnak.

Számos módja van annak, hogy engedjük a tanulóknak elmondani, mit tanulnak. Az egyik legegyszerűbb az, hogy időt hagyunk az elmélkedésre. Ez történhet akár egy tanulási naplón, vagy egy elgondolkodtató tevékenységen keresztül is a beszélgetés részeként. Ezt úgy is megteheted, hogy bemutatsz egy példázatot, egy élethelyzetet vagy egy személyes alkalmazást, majd lehetőséget adsz a tanulóknak, hogy írásban rögzítsék a megfigyeléseiket, mielőtt megosztanák a gondolataikat másokkal.

Egy másik módja annak, hogy mindenki egyenlő kiváltságban részesüljön a tanulási élmény során, az, ha olyan kérdésekkel vezetjük a beszélgetést, amelyek gondolkodásra és meglátások megosztására ösztönzik a tanulókat. Azt szoktam mondani, hogy már csupán három izgalmas kérdéssel egy órán át tanítani tudok egy leckéről. A tanításom előkészítése során először kérdéseket fogalmazok meg a témához és az óra tanulási céljaihoz igazodva. Eldöntöm, hogy mely szentírásrészek, prófétai kijelentések vagy személyes élmények mutathatnak leginkább ezekre a tanulási célokra, majd leírok és átírok egy tucat különböző változatot olyan kérdésekből, amelyek érzéseim szerint segítenek a tanulóknak felfedezni az e tanulási célkitűzésekkel kapcsolatos igazságokat. Az általam leírt kérdések némelyike ösztönzőbb, mint a többi, viszont a többi hatékonyan elmélyíti a fő témával vagy gondolattal kapcsolatos kérdéseket.

Vannak olyan módszerek is, amelyekkel célravezetőbbé tehetjük a kérdéseinket és a beszélgetési helyzetet. Ha egy vagy két tanuló uralja a beszélgetést, az semmiben sem különbözik attól, mint amikor az oktató uralja a tanítást. Amikor egy csoportnak teszek fel kérdéseket, gyakran hagyok időt, mielőtt felszólítanám a tanulókat a válaszadásra. Ez kellemetlen lehet egy olyan tanító számára, aki gyakran azonnali választ szeretne kapni, de ha hagyunk egy pillanatnyi szünetet, azzal legalább két dolgot érünk el. Először is, a tanulók időt kapnak az elmélkedésre. Másodszor, az oktató további időt kap arra, hogy bővítse a beszélgetésre válaszolók körét. Ne feledjétek, hogy nem kell rögtön az első jelentkezőt felszólítani. Arra is rájöttem, hogy ha előre megkérdezzük a tanulóktól, amit majd kérdezni szeretnénk az órán, az segít nekik felkészülni, és különösen eredményes lehet olyan tanulók esetében, akik szégyenlősek, vagy úgy érzik, hogy az észrevételeiket nem értékelik. Ne feledjétek: a részvételre való ösztönzés megköveteli, hogy a tanulási környezet minden tekintetben biztonságot árasszon. A tanuló megjegyzésére építve vagy akár egy utólagos megjegyzés elküldésével megerősíthetjük a részvételt, és segíthetünk a tanulóknak, hogy érezzék, értékeljük a részvételüket.

Végül pedig, a szűk időkeret miatt még a legjobb csoportos beszélgetések sem teszik feltétlenül lehetővé mindenki, vagy akár a tanulók többsége számára a részvételt. Ilyenkor azt szoktam tenni, hogy megkérem a tanulókat, beszélgessenek párokban vagy kis csoportokban a lecke egyik fő kérdéséről, hogy mindenkinek legyen legalább egy lehetősége megosztani az általa tanult igazságokat másokkal. Amikor arra buzdítjuk a tanulókat, hogy osszák meg a tanult igazságokat, arra ösztönözzük őket, hogy vállaljanak felelősséget a tanulásukért.

Nefi azt tanítja, hogy az önrendelkezés hatalma teszi lehetővé számunkra, hogy magunk cselekedjünk, és ne velünk cselekedjenek. Vajon az osztálytermi körülmények lehetővé teszik a tanulók számára, hogy cselekedjenek és felelősséget vállaljanak a tanulásukért, vagy olyan passzív környezetet nyújtanak, ahol a tanulókkal cselekszenek, miközben csendben figyelnek? Ha valaki ellátogatna az osztályotokba ezen a héten, azt látná, hogy a tanulók lehetőséget kapnak a tanulási folyamatban való részvételre? Nehéz szorgalmas tanulásra ösztönözni, ha nem engedjük, hogy a tanulók megosszák a saját meglátásaikat, sugalmazott gondolataikat, és megfigyeljék az igazságokat. Kérlek, buzdítsátok a tanulókat, hogy osszák meg a tanult igazságokat, és tegyétek ezt az osztálytermi élményetek részévé.

David A. Bednar elder ezt tanította: „A cselekvésre való ösztönzés azért fontos, mert a Szabadítóba vetett hit a tettek és az erő tantétele. Az Úr szolgájaként nemcsak az a feladatom, hogy információt terjesszek. Ha az emberek azt szeretnék, hogy növekedjenek a Jézus Krisztusba vetett hitben, akkor a Szabadító tanításaival összhangban cselekedniük is kell.”

Az Egyházi Oktatási Szervezet vallási oktatásának célja oly módon tanítani Jézus Krisztus visszaállított evangéliumát, hogy az segítsen az egyes tanulóknak Jézus Krisztus olyan élethossziglani tanítványává válni, aki szövetségeket köt és tart meg, aki szereti Istent és másokat, és aki képes, hajlandó és elkötelezett Izráel egybegyűjtésére a fátyol mindkét oldalán. Ez a tanítványság csak akkor valósul meg, ha a tanításunk arra ösztönöz, hogy váljunk valami többé és éljünk a tanultak szerint.

A következő részt közvetlenül A Szabadító módján tanítani című könyvből idézem: „»Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt«. »Szeressétek ellenségeiteket«. »Kérjetek és adatik néktek«. »Menjetek be a szoros kapun« [Máté 5:16, 44; 7:7, 13]. A Szabadító egész földi szolgálattételének a legélénkebb és legemlékezetesebb felhívásai közül néhány akkor hangzott el, amikor a tanítványait a Galileai-tengerre néző hegyoldalon tanította. A Szabadító célja az volt, hogy életeket változtasson meg, amint azt záró felhívása is világossá tette: »Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát« [Máté 7:24; kiemelés hozzáadva].” Kérjétek meg az osztályaitok tanulóit, hogy éljenek a tanultak szerint.

Az üzenetemre való felkészülésként arra kértem mindegyikőtöket, hogy tanulmányozzátok A Szabadító módján tanítani könyv Ösztönözd a szorgalmas tanulást! című részét. Mivel nem vagyunk együtt személyesen, és néhányan közületek talán egyénileg nézik ezt, arra buzdítalak benneteket, hogy osszátok meg a következő kérdésekkel kapcsolatos meglátásaitokat az összegyűlt vagy online képzési csoportotokkal, melynek megszervezésére a továbbképzés vezetőit fogjuk megkérni. Ezek a kérdések a következők:

• Miért eredményesebb az evangéliumi tanulás, ha személyes cselekvést, felkészülést, megosztást, valamint személyes felkérésekre való reagálást is magában foglal?

• Mely szentírásbeli és prófétai kijelentések erősítik meg az előző kérdéssel kapcsolatos megfigyeléseidet?

• És e kijelentésekben mi érint meg téged személyesen is?

Végül, kérlek, gondoljátok át az alábbi tantételek mindegyikét, és hogy azok miként ösztönözhetik a szorgalmas tanulást a tanulóitoknál: első, kérd meg a tanulókat, hogy készüljenek fel a tanulásra; második, bátorítsd a tanulókat, hogy osszák meg az igazságokat, amelyeket tanulnak; harmadik, kérd meg a tanulókat, hogy éljenek a tanultak szerint.

Zárásként arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok át, miként erősíthetnétek meg a saját tanításotokat e három terület mindegyikén:

• Hogyan tudnám következetesebben és eredményesebben ösztönözni a tanulóimat arra, hogy készüljenek fel a tanulási élményt megelőzően?

• Hogyan buzdíthatom a tanulóimat arra, hogy osszák meg, amit tanulnak, és legyenek tevékeny résztvevők az osztályomban?

• Végül pedig, mely felkérések erősítik majd meg a tanulóimat és segítenek nekik a tanultak szerint élni?

Fivérek és nővérek! Nagyon szeretünk benneteket. Lehetőségünk van követni a Szabadító példáját a szorgalmas tanulásra való ösztönzésben. Kérlek, bízzatok a tanulóitokban. Ez az egyetlen módja annak, hogy azzá váljanak, akivé az Úr szeretné, hogy váljanak. Mi nem információt terjesztünk, és nem is csupán lelkesítjük a tanulóinkat a lendületes személyiségünkkel vagy a lebilincselő leckéinkkel. Arra készítjük fel a őket, hogy lelkileg képesek legyenek a túlélésre egy mindinkább emberpróbáló időszakban. A lelki túlélés azon képességüktől függ majd, hogy felismerik-e a Szentlélek útmutatását.

Russell M. Nelson elnök azt tanította: „Az eljövendő napokat nem lehet majd lelkileg túlélni a Szentlélek útmutató, irányító, vigasztaló és állandó hatása nélkül.”

Amikor arra tanítjuk a tanulóinkat, hogy szorgalmasan tanuljanak azáltal, hogy tevékeny résztvevőkké válnak, azt is megtanítjuk nekik, hogy miként kérjenek és kapjanak útmutatást a Szentlélektől. Ezek azok a készségek, melyek jóval azután is meg fogják áldani őket, hogy elhagyták az osztálytermünket. Megígérem nektek, hogy amint igyekeztek a tanulóitokat szorgalmas tanulásra ösztönözni, csodákat fogtok látni az életükben. Bennük van a hatalom. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.