A tánckihívás
Legnagyobb próbatétele során a németországi Sinah M. azt mondta magának: „Inkább erősebben jövök ki ebből, mint hogy hirtelen kétségeim támadjanak.”
Írta: David A. Edwards
A kihívások általában nem akkor és úgy érkeznek, ahogy szeretnénk. Ezért hívják őket kihívásoknak. Amikor tehát az élet kihívás elé állít, hogyan nézel szembe vele? Mit teszel, amikor fáj és nincs rá magyarázat? Hová fordulsz, amikor arra kényszerít, hogy megváltoztasd az életedet és az önképedet?
Mintegy három évvel ezelőtt Sinah M., egy 17 éves fiatal nő a németországi Észak-Rajna-Vesztfáliából ezekkel a kérdésekkel szembesült. A válaszait befolyásolta, ami közvetlenül e pillanatot megelőzően történt.
Hirtelen megpróbáltatás
„Egész életemben táncoltam, és rajongtam a táncért – mondja Sinah. – Balettoztam, jártam modern táncra, dzsessztáncra – egy kicsit mindenre, de többnyire balettoztam.” A tánc boldoggá tette, és nagy része volt az önazonosságának. „Minden a tánc körül forgott” – vallja be.
De aztán elkezdett fájdalmat érezni a lábfejében, minden alkalommal, amikor táncolt. Még járás közben is érezte, és nem akart elmúlni. Orvosokon, papsági áldásokon és imán keresztül is kereste a válaszokat és a gyógyulást. A fájdalom oka azonban rejtély maradt, és nem jött enyhülés a fizikai szenvedésére.
„Határozottan voltak olyan pillanatok, amikor hirtelen ilyen gondolataim támadtak: Szeret engem Mennyei Atya? Miért kell ezen ámennem? Miért engedi, hogy ilyen erős fájdalmaim legyenek?” – meséli Sinah.
Azonban az efféle gondolatok ellenére is az Úrba vetett, mindent elsöprő hittel és bizalommal reagált erre a próbatételre.
Hit a válság előtt
Mielőtt szembenézett volna ezzel a kihívással, Sinah már kifejlesztette a Mennyei Atyába és Jézus Krisztusba vetett hitét.
„Mindig is érdekelt az evangélium” – mondja Sinah. Örül, hogy a szülei tanították neki az evangéliumot, elvitték őt istentiszteletre, és elültették benne a vágyat, hogy saját maga is megismerje az evangéliumot.
„Olyan ember vagyok, aki sok mindent megkérdőjelez, de közben nem esik kétségbe – állítja. – Már kamasz voltam, amikor tulajdonképpen rájöttem, hogy nem baj, ha vannak kérdéseim. Megengedtem magamnak a kérdéseket, továbbá tudásért és erőért imádkoztam, valamint azért, hogy Mennyei Atya segítsen megerősítenem a bizonyságomat.”
Idővel észrevette, hogy tulajdonképpen ez a megközelítés tette erősebbé a bizonyságát. „Mindig is nagyon nyitott voltam az evangéliumra, de azt is megengedtem magamnak, hogy ne riadjak vissza a felmerülő kérdéseimtől, majd pedig még jobban törekedtem az evangéliumi tudásra.”
Sinah már nem táncol, azonban más dolgok is érdeklik, köztük a zongorázás és a hegedülés. „Nemrégiben a Dortmund és a Düsseldorf Cövekekben adtunk hangversenyt, és rengeteget gyakoroltam rá, mert jól akartam szerepelni. Gyönyörűen hangzott az előadásom, és nagyon jól éreztem magam. Visszatekintve ez azért sikerült így, mert volt egy célom.”
Próbára tett hit
Bár időnként nehéz volt megbirkózni a fizikai küzdelmeivel, Sinah hitbéli alapja felkészítette őt arra, hogy szembenézzen ezzel a kihívással.
„Tulajdonképpen kezdettől fogva azt mondtam magamnak, hogy nem számít, milyen nehéz és mennyire fáj, és az sem számít, min megyek keresztül, nem akarom az Urat hibáztatni vagy haragudni Őrá – magyarázza. – Így hát azt mondtam magamnak, hogy lehetek bosszús, lehetek szomorú, de nem akarom, hogy ez legyen az oka annak, hogy a bizonyságom hirtelen elkezd széthullani. Inkább erősebben jövök ki ebből, mint hogy hirtelen kétségeim támadjanak.”
Sinah azt is korán eldöntötte, hogy nem fogja egyedül átvészelni ezt a megpróbáltatást. Mivel már nem táncol, most nagy örömét leli abban, hogy együtt lehet a családjával és a barátaival. Továbbá Mennyei Atyjához, valamint a szüleihez és a vezetőihez fordul vigaszért és tanácsért.
Például ezt mondja: „Sokat beszéltem erről másokkal, többek között a templomi utakon, és azt mondták nekem, hogy ilyenkor az emberben gyakran merülnek fel kérdések, különösen az, hogy miért. De arról is biztosítottak, miszerint Mennyei Atya tudja, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megbirkózzak ezzel. És nagyon hasznos, amikor ezt hallom másoktól.”
Sinah akkor is érezte a Mennyei Atyától eredő szeretetet és erőt, amikor más fiatalokkal töltött együtt időt az FSY-konferenciákon. Azonban talán a papsági áldásokon keresztül érezte a legtöbb erőt és békességet. „Minden áldásnál, amelyet kaptam, olyan erősen éreztem a Lelket, és igazán észrevettem, hogy Mennyei Atya valóban ott van, és Ő tényleg szeret engem. Rájöttem, hogy nemcsak úgy mondta nekem az áldást a papságviselő, hanem valóban sugalmazottak voltak a szavai.”
Sinahnak bizonysága van a papsági áldásokról, és nemrég megkapta a pátriárkai áldását is. „Ez az áldás megerősítette számomra, hogy Mennyei Atya valóban ismer és szeret engem; továbbá tudhatom, miket adott nekem ebben a földi életben, és mi vár még rám.”
Amit megtanult
„Mivel nem folytathattam a táncot, mást kellett a középpontba állítanom – mondja Sinah. – Ez pedig egyre inkább az evangélium lett. Persze még mindig nehéz. De egyszerűen megtanultam sokkal jobban bízni az Úrban.”
Ez a bizalom azt jelenti, hogy képes továbblépni, habár nem kapta meg azokat a válaszokat vagy eredményeket, amelyeket szeretett volna. „Még nem jött el a gyógyulás, amelyben reménykedtem – vallja be Sinah. – Azonban még jobban megtanultam, hogy Mennyei Atyának van egy terve. És azt is, hogy okkal megyek keresztül ezen.”
A hite új szemléletmódot is ad neki. „Nem tudom, mikor élhetek ismét fájdalommentesen, vagy hogy ez megvalósulhat-e egyáltalán a hátralévő életemben – osztja meg Sinah. – Nem tudom, de hiszek az Úrban, s abban, hogy legkésőbb akkor, amikor visszatérek Őhozzá, nem kell majd tovább fájdalmat éreznem; illetve oka van annak, hogy miért kell ezen átmennem.”