A templomot választva

A hozzánk legközelebb eső templom egy másik szigeten található. Ahhoz, hogy eljussunk oda, egy 45 perces repülőutat vagy egy 12 órás hajóutat kell megtennünk. Azelőtt még soha nem jártam a templomban, és az utolsó iskolai évemben anyukám előkészületeket tett az odautazásunkra. Egy éven át tett félre, hogy a családunk együtt tudjon elmenni.

Sajnos a tanév kezdete után értünk volna csak vissza, ami eléggé aggasztott. Mindig fontos volt számomra, hogy jó tanulmányi átlagom legyen az iskolában, hogy ösztöndíjat kaphassak a főiskolára. Azt fontolgattam, hogy nem megyek el a templomba, mert a hiányzások árthatnak az év végi átlagomnak. Ekkor anyukám azt kérdezte tőlem: „Miért nem imádkozol és kéred az Úr segítségét?”

Egy kicsit vonakodtam, mert féltem, de úgy döntöttem, hogy imádkozom. Mennyei Atya vezetett engem, én pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek a templomba. Egy egész hetet töltöttünk ott, és mindennap bementünk a templomba. Fantasztikus volt! A keresztelések végzése hihetetlen élmény volt: nagyon erősen éreztem a Lelket.

Végül pedig sikerült jó átlaggal zárnom az iskolát. A Szabadítóval való szoros kapcsolatom fenntartása segített abban, hogy ne veszítsem el a reményt ebben az időszakban. Tudtam, hogy Ő velem van és erőt ad nekem. Az Úr tudatában van az erőfeszítéseinknek, és amikor az Ő kezébe tesszük a dolgokat, bízhatunk abban, hogy minden rendben lesz.

Nagyon hálás vagyok, amiért a nővéremnek volt bátorsága meghívni a misszionáriusokat az otthonunkba. Mi ketten voltunk az elsők a családunkban, akik megkeresztelkedtek – én akkor 13 éves voltam, ő pedig 15. Tudom, hogy Mennyei Atyánk szeretett gyermeke vagyok. A földi édesapám soha nem volt jelen az életemben, de segít az a tudat, hogy van egy Mennyei Atyánk, és én az Ő képmására lettem teremtve. Érzem, hogy szeret engem, és tudom, hogy a legnehezebb pillanatokban mellettem áll.