Látogatás Nagyapánál, a királynál. Jóbarát, 2025. nov. 20–21.
Látogatás Nagyapánál, a királynál
Nagyapa történeteket mesélt Giftnek az őseiről.
Igaz történet Nigériából.
Gift a csónak szélének dőlt, és ámulattal figyelte, ahogy a víz a csónak oldalát csapkodja. Lenyúlt a hullámok felé, és a vízcseppek gyengéden csiklandozták a karját. Ez volt a kedvenc útja. A családjával éppen Nagyapa falujába tartottak, és minden perccel közelebb került egy olyan világhoz, amely vadabb és szabadabb volt a városnál, amelyet maga mögött hagyott.
A városban Gift beolvadt a többiek közé. Csak egy volt a sok millió ember közül. Ez néha jó érzés volt – önmagának lenni anélkül, hogy bárki túlságosan törődne azzal, hogy milyen ruhát hord vagy mit csinál. De a nagyapja falujában ez másként volt. Ott Gift különleges volt. Hercegnő volt – egy bölcs király unokája.
Két óra elteltével a csónak kikötött. Az utazás leghosszabb része még előttük állt: hat óra buszozás. Tudta, hogy fáradt lesz, viszont hamarosan újra a nagyapjával lehet. Ez mindent megért.
Az út rázós volt. Gift azzal próbálta múlatni az időt, hogy felhőalakzatokat nézett az ablakon át, és figyelte, amint elmosódik mögöttük a gyönyörű táj. A nap már lenyugodni készült, amikor a busz megállt. Végre! Nagyapa! Gift leugrott a buszról, és odaszaladt a falusi házhoz.
Nagyapát kereste. A belső udvarban is kereste, ahol az anyukája kislánykorában kecskéket tartott. Benézett a hálószobákba is, ahol éjszakára be kellett zárnia az ablakokat, hogy távol tartsa a szúnyogokat. Átnézte a ház mögötti udvart is, ahol királyi köntöst visel majd – élénk színű sálakat és egy papírkoronát – a falusi tanácson való részvételhez.
Gift megpillantotta ott Nagyapát békésen üldögélve egy padon, a családi kertet szemlélve. Gift elmosolyodott.
„Nagyapa!” – kiáltotta.
Nagyapa felállt, és szélesre tárta a karját. „Az én kis drágám! – suttogta, miközben szeretettel átölelte. – Ülj ide mellém és pihenj egyet velem.”
„Hiányoztál” – jegyezte meg Gift.
„Te még jobban hiányoztál nekem. Örülök, hogy itt vagy.” Nagyapa egy pillanatra megállt, majd ezt kérdezte: „Tudod, mennyire különleges ez a kert?”
Gift megrázta a fejét.
Nagyapa az előttük álló fára mutatott. „Ez a családfánk” – mondta. Gift észrevette rajta, hogy öregnek és erősnek látszik.
„A földön lévő kockakövekre a fa körül az őseink nevei vannak felvésve. Mindig emlékeznünk kell a családunkra.”
Gift sokat nem ismert fel a köveken lévő nevek közül. Hogyan emlékezhetne valakire, akit nem is ismer? „Mesélj róluk, Nagyapa!” – kérte Gift.
Nagyapa egyenként felolvasta a neveket, és történeteket mesélt Giftnek az őseiről. Miközben beszélt, Gift rájött, hogy bizonyos értelemben ezek az ő történetei is. Sokban hasonlít azokra a családtagjaira, akikkel soha nem találkozott.
Abban a pillanatban Gift megértett valami nagyon fontosat. Nemcsak a hullámok és a táj miatt érezte magát annyira szabadnak itt, hanem a családjához való kötődése miatt is, amit ebben a faluban érzett Nagyapával.
Nagyapa addig mesélt történeteket, amíg meg nem jelentek a csillagok az égen.
Végül Nagyapa felsóhajtott. „Jobb, ha bemegyünk.”
„Csak egy perc még” – kérlelte Gift.
Gift odament a fához, és gyengéden megérintette a kérgét. Aztán végignézett a földön lévő kőkockákon, visszaidézve mindegyik őse történetét. Egy nap elmegy majd a templomba, és szent szertartásokat végez értük. Nekik köszönheti, hogy most itt áll. Megteszi az ő részét, hogy visszaadja nekik az ajándékot, amelyet tőlük kapott.
Nagyapa a kezét nyújtotta Giftnek, ő pedig megfogta. Egy utolsó pillantást vetve a családfájukra, Gift elindult befelé, ahol még több családtagja várta, hogy üdvözölhesse.
Illusztrálta: Audrey Day