Tökéletesnek kell lennem?

Henry lassan lépett be az elemis terembe. Nehéznek érezte a lábait, mire a székéhez ért.

A tanítója, Rass fivér, rámosolygott. „Készen állsz a templomos beszélgetésünkre?” – kérdezte.

„Igen” – felelte Henry.

Miért mondtam ezt? – gondolta magában Henry, miközben leült. Nem érezte úgy, hogy készen áll. Egyáltalán nem.

Henry Elemije éppen az Oly gyönyörű a templom! című éneket tanulta. Az osztályát arra kérték, hogy beszéljenek a templomba járásról.

De Henry szomorú volt. El akart menni a templomba, amikor elég idős lesz, de úgy érezte, hogy túl sok hibát vétett.

Henry barátai egyesével felálltak. Boldogok és izgatottak voltak, miközben arról beszélgettek, hogy egy nap majd belépnek a templomba. Henry egyre rosszabbul érezte magát.

Aztán eljött az éneklés ideje. Henry együtt énekelte a többi elemissel: „Már most felkészítem szívemet, ez szent kötelességem.”

Hogyan készülhetnék fel arra, hogy belépjek a templomba, amikor olyan sok hibát követek el? – gondolta Henry. Egyre mélyebbre roskadt a székébe.

A dal végeztével Rass fivér odahajolt hozzá: „Jól vagy?” – kérdezte tőle.

Henry lesütötte a szemét. Aztán halkan így szólt: „El akarok menni a templomba, de attól félek, hogy nem vagyok érdemes.” Mély lélegzetet vett. „Nem mindig tudok kijönni a családommal. Néha elfelejtem a feladataimat. Túl sokszor hibázom. Tényleg tökéletesnek kell lennem?”

Rass fivér gyengéden rámosolygott. „Az, hogy valaki érdemes belépni a templomba, nem jelenti azt, hogy tökéletesnek kell lennie. Érdemesek lehetünk úgy, hogy bízunk Jézus Krisztusban és őszintén igyekszünk betartani a parancsolatokat. Mindannyian követünk el hibákat, de bűnbánatot tarthatunk, és újra tiszták lehetünk.”

Henry egy kicsit felegyenesedett a székében.

„Biztos vagyok benne, hogy Mennyei Atya büszke rád, amiért próbálsz jó lenni” – mondta Rass fivér.

Henrynek eszébe jutott néhány jó dolog, amelyet azon a héten tett. Vacsorát főzött Anyával, segített a húgának a házi feladatával, és köszönt egy új fiúnak az iskolában.

Henry aggodalmainak a súlya kezdett elillanni. Tudta, hogy a Szentlélek segített neki békességet érezni.

Amikor Henryn volt a sor, hogy megossza a gondolatait, elmosolyodott és felállt. „Szeretnék továbbra is bűnbánatot tartani és hasonlóbbá válni Jézus Krisztushoz, hogy egy nap majd beléphessek a templomba” – mondta.

Henry boldogan ült le. Egy nap szent szövetségeket köthet majd Istennel a templomban. Minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy felkészüljön!

Illusztrálta: Gail Armstrong