A visszaállítás hangjai

Phebe Carter egyike volt azon számos szentnek, akik az 1830-as évek során Ohióban gyűltek össze. Az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén csatlakozott az egyházhoz a húszas évei közepén, bár a szülei nem követték a példáját. Később azt írta a döntéséről, hogy Ohióba költözik a szentekkel való egyesüléshez:

„Barátaim elámultak szándékomon, ahogyan jómagam is, valami belül azonban erre ösztökélt. Anyám bánata, midőn távozni készültem otthonról, majdnem több volt, mint amit elviselni tudtam; és ha nem munkálkodott volna bennem ez a lélek, a végén visszahőköltem volna. Anyám azt mondta, inkább látna a sírban, minthogy egyedül menjek a szívtelen világba.

»[Phebe] – mondta elérzékenyülve – visszajössz hozzám, ha úgy találod, hogy a mormonizmus hamis?«

Azt válaszoltam: »Igen, anyám, vissza.« […] Válaszom némileg megnyugtatta aggodalmát, mégis oly hatalmas bánattal fizettünk a búcsú miatt. Amikor elérkezett indulásom ideje, nem mertem megbízni magamban a búcsú kapcsán; így mindenkinek levelet írtam, melyeket az asztalomon hagytam, majd gyorsan leszaladtam, és beugrottam a kocsiba. Így hagytam el hát gyermekkori otthonomat, hogy életemet Isten szentjeihez kössem.”

E búcsúlevelek egyikében Phebe azt írta:

„Szeretett szüleim! Épp elhagyni készülök a szülői házat egy időre…, nem tudom mennyire – nem mentesen a hála túláradó érzéseitől mindazon kedvességért, melyet csecsemőkoromtól fogva mind a mai napig kaptam – a Gondviselés azonban úgy tűnik, másként rendelkezett ez alkalommal, mint korábban. Helyezzük hát mindezt a Gondviselés kezébe, és legyünk hálásak azért, hogy lehetőségünk volt együtt élni ily soká, oly kedvező körülmények közepette, hittel abban, hogy minden dolog javunkra válik majd, ha mindenek felett szeretjük Istent. Ismerjük hát fel, hogy imádkozhatunk az egy Istenhez, aki meghallja minden teremtménye őszinte imáját, és azt adja, ami a legjobb számunkra. […]

Anyám, hiszem, hogy Isten akarata számomra az, hogy nyugatra menjek, és meggyőződésem, hogy már jó ideje ez a helyzet. Most megnyílt az alkalom…; én pedig hiszem, hogy az Úr lelke az, ami ezt tette, ez pedig elegendő minden dologban. Ó, ne aggódjatok gyermeketekért; az Úr megvigasztal majd engem. Hiszem, hogy az Úr gondoskodik majd rólam, és megadja nekem mindazt, ami a legjobb. […] Azért megyek, mert a Mester hív – egyértelművé tette a kötelességem.”