Jeffrey R. Holland elnök: tanító, tanítvány, tanú

Egy engedelmes fiú

Jeffrey Roy Holland 1940. december 3-án született az Amerikai Egyesült Államokban, a Utah állambeli St. George-ban – egy, a legtöbbek számára ismeretlen vidéki kisvárosban az állam délnyugati csücskében.

„Felhőtlen gyermekkorom volt” – mondta. „Nagyobb biztonságban és határtalanabb szeretetben nőttem fel, mint azt bármely gyermek esetében el tudom képzelni.”

Édesanyja, Alice, a St. George környékén letelepedett szívós pionírok leszármazottja volt. Édesapja, Frank, az a fajta a pionír volt, aki önerejéből lett sikeres. Tevékenyen és befolyással vett részt a város ügyeiben.

Deborah Holland Millett szerint ő és két testvére – Jeff és Dennis – az édesapjuktól örökölték „ír kellemüket és szellemüket”. Édesanyjuktól pedig – tette hozzá – Jeff megtanult „örökké önzetlenül adni, az ellentételezés bármiféle gondolata vagy elvárása nélkül”.

Jeffet az édesanyja engedelmes fiúként jellemezte. „Mindig ott volt az istentiszteleten, és mindig elvégezte a papsági kötelességeit” – mondta.

Édesanyja egyszer engedélyt adott neki, hogy részt vegyen egy összejövetelen, amennyiben este 10 órára hazaér. Aznap este a buliban rápillantott egy faliórára, hogy lássa, hány óra van. Amikor észrevette, hogy 15 perc múlva már otthon kell lennie, hazáig futott, hogy időben hazaérhessen. Az adott szava betartása iránti ezen elkötelezettség a jelleme szerves részévé vált.

Fiatalon Jeff számára a sport az öröm kiemelt forrása lett az életében. A Dixie Középiskola amerikaifutball- és kosárlabdacsapatának is a tagja volt az 1958-as bajnokság során. Emellett a baseball és a síkfutás is a sportágai közé tartozott. Később a Dixie Főiskola (most Utah-i Műszaki Egyetem) kosárlabdacsapatának a társ-csapatkapitánya lett, megnyerve velük a főcsoportbajnokságot.

A középiskola után elhívták, hogy a Brit Misszióban szolgáljon. Erre a szolgálatra úgy tekint vissza, mint amely „jelentős lelki vízválasztó volt az életemben – a kezdeteim kezdete” az érett evangéliumi növekedésben. Második misszióelnöke, Marion D. Hanks elder a Hetvenektől „megtanította nekem, hogy szeressem a szentírásokat, különösen a Mormon könyvét – idézte fel Holland elnök. – Nagy hatással volt az életemre.”

Missziója előtt Holland elnök orvosnak készült. Azonban elmondása szerint „a missziómról abban a hitben tértem haza, hogy Isten tanítónak szán engem”.

Sok évvel később, a Tizenkét Apostol Kvórumába történt elhívását követően, a testvére, Dennis azt mondta, hogy az elhívás nem volt meglepő. „Az egyetlen dolog, amire Jeff valaha is vágyott, az, hogy az evangéliumot taníthassa tanulóknak egy tanteremben – mondta. – Én mindig biztos voltam abban, hogy az Úrnak is ugyanez a célja vele, csak éppen a tanterem mérete és a tanulók száma sokkal nagyobb lett annál, mint amit ő elképzelt.”

Tökéletes társ

A sportokon keresztül Jeff megismerte Patricia Terryt, aki pomponlány volt a középiskolájukban. A középiskola utolsó két éve alatt randiztak, majd Jeff missziója után megújították a barátságukat.

Jeffrey és Patricia Holland 1963. június 7-én házasodott össze a St. George templomban. A felesége hitét, lelkiségét és nagyszerű jószívűségét mindig is az életét megerősítő hatások között tartotta számon. Ezt mondta róla: „A hite tisztább, erőteljesebb és szilárdabb volt, mint bárkinek, akit ismertem.”

Másoknak is feltűnt a párként meglévő összhangjukból adódó lelki erő.

Közeli barátja volt James E. Faust elnök (1920–2007), az Első Elnökség második tanácsosa. Ő egyszer azt mondta, hogy Holland elnök „mély lelkiségéhez kivételes érzékenység társul”, ami lehetővé tette, hogy olyan dolgokat lásson és érezzen, amelyeket mások esetleg nem vesznek észre. Úgy fogalmazott, hogy Holland elnök „mindig építi, felemeli és magához vonzza az embereket. Csodálatosan tudja azt éreztetni az emberekkel, hogy ők a legeslegjobb barátai.”

Faust elnök hozzátette: „Holland elder párban jön. Holland nővér tökéletes társ a számára. Példás párost alkotnak.”

Miközben Jeff a Brigham Young Egyetemen tanulva 1965-ben a diplomázáshoz közeledett, lehetőséget kapott arra, hogy a rá következő évben, mialatt a mesterdiplomáján dolgozik, félállásban az egyetemen tanítson. Egyévnyi tanítás után elfogadott egy felsőfokú hitoktatói állást az Egyházi Oktatási Szervezetben a kaliforniai Hayward térségében. A következő évben kinevezték az ifjúsági hitoktatás igazgatójának a Washington állambeli Seattle-ben, ahol nagy sikerrel vonzotta be a fiatalokat.

Oktatóként felismerte, hogy egy hosszú távú szakmai pályafutás az oktatás területén doktori fokozatot követel meg. Ennek okán a családjával a connecticuti New Havenbe költöztek, hogy a Yale Egyetemre járhasson. A későbbi években gyakran felemlegette a Yale-en ez időben levont tanulságokat – amelyek közül a legtöbb nem képezte a tanulmányai részét. Mesteri oktatóként és sugalmazott tanítóként arra használta az életnek ezeket a leckéit, hogy evangéliumi tantételeket tanítson.

Egy 1999. októberi általános konferenciai beszédben Holland elnök felidézte a Connecticutba vezető útja fájdalmas kezdeteit 30 évvel korábbról. A Holland család St. George-ból indult el egy régi autóval, szinte semennyi pénzzel, két kisgyermekkel (az egyikük 3 hónapos volt), az ingóságaikat pedig felpakolták egy kis utánfutóra. Az autó kétszer robbant le ugyanazon a helyen, csupán 55 kilométerre St. George-tól. Kétszer kellett besétálni a közeli kisvárosba, hogy segítséget kérjen, mire kiderült, hogy az autó nem fogja kibírni az utat.

Visszatekintve Holland elnök elképzelte, mit mondott volna az elkeseredett, lehangolt, autópálya mellett baktató fiatalabb énjének: „Ne add fel! […] Próbáld tovább! Segítség és boldogság vár rád! […] Végül minden rendben lesz. Bízzál Istenben és higgy az elkövetkezendő jó dolgokban!”

Ezután biztosította azokat, akik küszködnek és az Úr segítségét és áldásait kérve nem tudják, vajon elnyerik-e azokat valaha is: „Vannak áldások, amelyek hamar megérkeznek, vannak, amelyek később, s vannak, melyeket a mennyország előtt nem nyerünk el; de azok számára, akik befogadják Jézus Krisztus evangéliumát, jönni fognak az áldások. Ezt én személyesen tanúsítom.”

Holland elnök úgy tekintett arra az időre, amelyet Holland nővérrel a Yale-en töltött, mint a megfeszített tanulás időszakára – tanulmányi és egyházi szempontból egyaránt. Röviddel Új-Angliába érkezésüket követően elhívták, hogy szolgáljon a cövekelnökségben. Pat, aki az egyetemi egyházközségükben a Segítőegylet elnökeként szolgált, az új egyházközségben is arra kapott elhívást, hogy a Segítőegylet elnöke legyen. Amit Jeffrey megtanult ezen időszak alatt, nagy hasznára vált később, amikor további két cövekelnökségben, majd pedig regionális képviselőként szolgált.

„Amiben ténylegesen részem volt, az az egyházi kormányzás terén kapott oktatás” – mondta.

Miután 1972-ben visszatértek Utah-ba, Holland fivért elhívták az egyház új Melkisédeki Papsági Közös Fejlődési Társulása vezetőjének, ahol szorosan együtt dolgozott James E. Faust elderrel és L. Tom Perry elderrel a Tizenkét Apostol Kvórumából, valamint Hanks elderrel. 1974-ben kinevezték a Brigham Young Egyetem vallásoktatási dékánjának. Két évvel később kinevezték az egyház oktatási biztosának. Ebben a beosztásában 1980-ban felkérték, hogy vezesse azt a bizottságot, amely kiválasztja Dallin H. Oaks utódját, aki akkor a BYU elnöke volt.

Amikor Holland fivért pár nappal később meghívták egy találkozóra az Első Elnökséggel, azt feltételezte, hogy ez a találkozó a bizottsági megbízásával lesz kapcsolatos. Megdöbbent, amikor megkérték, hogy ő foglalja el Oaks elnök helyét a BYU következő elnökeként.

Az egyetem „becses hely volt számomra” – mondta később Holland elnök. Ennek az oka az a lelkiség volt, amelyet ott mindig érzett, és az, amilyen hatással a BYU volt az életére.

A tantestület, a személyzet és a hallgatók hamar befogadták Hollandékat. Holland nővér evangéliumi tapasztalatai, párosítva jószívű lelkületével, nagy segítségnek bizonyultak azon évek során, amikor a Holland házaspár egy csapatként dolgozott a BYU-n. Volt egy szokás, amelyet a kampuszon szeretetteljesen „A Jeff és Pat Show” elnevezéssel illettek: minden tanév kezdetén őszinte és szilárd lelki tanácsokat adtak, amelyek sokak életét megérintették. Ezen egyetemi beszédek némelyike Holland fivér evangéliumi tanításának a mérföldkövévé vált.

A BYU elnökeként töltött első éve után adott interjújában arról beszélt, hogy az iskola mennyi jó oldalát fedezte fel, amelyeket egy becses ékkőhöz hasonlóan lehetne csiszolni. Ám azt is megjegyezte, hogy ez a csiszolás egy széleskörűen kiválóságra törekvő szemléletet kíván. Az erkölcsi kiválóságnak az oktatás szerves részének kell lennie. Talán egyetlen másik egyetem elnöke sem mondhatja azt, miszerint hozzátartozik az iskolája küldetéséhez, hogy hozzájáruljon az oda járó férfiak és nők felmagasztosulásához és örök életéhez. Évekkel később azt mondta, hogy a BYU-t nem a létesítményei kiválósága, a tudományos teljesítménye vagy az egyetemi sportokban elért sikerei teszik naggyá, hanem az emberek.

Holland elnök próbatételekkel és kihívásokkal szembesült a BYU vezetésével töltött ideje alatt. Felkérték, hogy vezessen egy 100 millió dolláros adománygyűjtési kampányt az egyetem részére, valamint gyakran rágalmazták és bírálták a BYU Jeruzsálemi Központjának ellenzői az 1980-as évek második felében, amikor a létesítmény építés alatt állt. Ám a projekt során kellemes társaságra lelt Howard W. Hunter elnök (1907–1995), a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke, valamint ismét csak Faust elder személyében. Az elnyert lelki oktatás felbecsülhetetlen volt.

Elhívva a Tizenkettek közé

Amikor eljött az ideje, hogy Jeffrey Hollandot felmentsék mint a BYU elnökét, 1989. április 1-én elhívták a Hetvenek Első Kvórumába. Öt évvel később, 1994. június 23-án elhívták a Tizenkét Apostol Kvórumába. Ez az elhívás mély áhítattal és hálával töltötte el.

„Nyilvánvalóan minden felismerés közül a legizgalmasabb és legörömtelibb számomra az, hogy lehetőségem nyílik arra, hogy – Nefi szavaival élve – Krisztusról beszéljek, Krisztusban örvendezzem, Krisztusról prédikáljak és Krisztusról prófétáljak (lásd 2 Nefi 25:26) bárhol is legyek, és bárkibe is botoljam, míg el nem hagy életem utolsó lélegzete – jelentette ki az egyház 1994. októberi általános konferenciája során. – Bizonyosan nincsen magasabb cél vagy hatalmasabb kiváltság annál, hogy valaki Krisztus nevének a különleges tanúja legyen az egész világon (lásd T&Sz 107:23).”

Azon tanulási élmények egyike, melyeket az elhívása során szerzett, egy egyedi megbízáshoz köthető, amelyen Dallin H. Oaks elnökkel osztozott.

2002. augusztusában egy, az Első Elnökségtől kapott megbízás okán Holland elder elvitte apostoli tanúságát Chilébe, ahol két éven keresztül biztosított irányítást és képzést. Egy időben vele, Oaks eldert a Fülöp-szigetekre jelölték ki.

„Holland elder elsődleges fontosságúnak tartotta, hogy példát mutasson az Úr módján történő vezetésben – jegyezte meg egy korabeli beszámoló. – Segített új vezetőket képezni, valamint felügyelte egyházközségek százainak és cövekek tucatjainak az átszervezését, megszüntetését és összevonását. Ez az átszervezés és képzés az egyház gyors chilei növekedése miatt vált szükségessé. A vezetése segített megerősíteni az egységeket és felkészíteni a chilei egyházat a jövőre.”

Emellett sikerült kiépíteni néhány fontos kapcsolatot az egyház számára azáltal, hogy összebarátkozott chilei kormányzati vezetőkkel, beleértve az ország elnökét és feleségét, akikkel közösen az egyház emberbaráti projekteket végzett. Amikor a chilei megbízása véget ért, nehéz volt számára a búcsú.

„Ez a pillanat, ez a konferencia nagyon nehéz számomra” – kezdte búcsúbeszédét egy regionális konferencián 2004. július 11-én. A két év alatt nagy nehezen elsajátított spanyoltudását használva ezt mondta a chilei szenteknek: „Nem tudtam, hogy ennyire meg foglak szeretni benneteket. […] Örökre a szívembe zártalak titeket.”

Ezután angolul, tolmács segítségével megosztotta a jövőképét az egyházról az országukban. „Nem látogatóként teszem – mondta. – Chilei vagyok.” Beszélt arról, hogy milyen csodát lehet majd megtapasztalni Chile jövőbeli otthonaiban – egy olyan jövőben, amely telve van lelki erővel, amennyiben az igazlelkű chilei papságviselők, nővérek és fiatalok az életük vásznának az anyagába beleszövik az evangélium tantételeinek való engedelmesség szálait.

„Nem magunk miatt vagyunk az egyházban – tette hozzá –, hanem azokért, akik miutánunk jönnek.”

Családi élet

Holland elnök lelkes, derűlátó és nyitott személyisége megmutatkozott mindenben, amit tett, azonban a családi életét nagyrészt távol tudta tartani a nyilvánosságtól. Ám a gyermekei történetei és megjegyzései azt mutatják, hogy családi körben is kiváló tanító volt.

A Holland házaspárnak három gyermeke van: Matthew, Mary Alice (McCann) és David. Már mindannyian felnőttek voltak, mikor az édesapjukat elhívták apostolnak. Mary Alice és David mindketten felidézik fiatalkorukból édesapjuk arra való hajlandóságát, hogy áldozatot hozzon a gyermekeiért. Mary Alice azt mondta, hogy édesapja mindig gondosan olyan apa-lánya alkalmakat szervezett, amelyekről tudta, hogy a lánya élvezni fogja – még akkor is, ha a tevékenységek neki magának nem voltak a kedvencei. David emlékszik egy alkalomra, amikor édesapja az elfoglalt időbeosztása ellenére kivett többnapnyi szabadságot, hogy elmehessen kettesben túrázni a kisebbik fiával.

Tudása és bizonysága Mennyei Atyáról és az Ő tervéről mindig is a családban folyó tanítás részét képezte.

Matthew elmesélt egy történetet egy olyan élményéről az édesapjával, amely által a kinyilatkoztatásról tanult. Egy kirándulás során eltévedtek a hazafelé vezető úton. Már elkezdett sötétedni, amikor egy útelágazáshoz érkeztek, és nem emlékeztek arra, melyik úton kellene továbbindulniuk. Holland elnök azt javasolta a fiának, hogy imádkozzon. Majd megkérdezte Mattet, hogy szerinte merre menjenek. Matt azt válaszolta, hogy balra, Holland elnök pedig azt mondta, hogy ő is így érzi.

10 perccel az után, hogy rátértek a megbeszélt útra, zsákutcába futottak és vissza kellett térniük az útelágazáshoz, ahol aztán jobbra indultak. A történteket átgondolva Matt megkérdezte az édesapját, hogy az Úr miért adott nekik olyan választ, amely a rossz útra vezette őket. Édesapja azt mondta, hogy talán ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy az Úr közölje velük, melyik a rossz irány. A második út ismeretlen volt számukra, de magabiztosan haladhattak rajta, mert tudták, hogy az a helyes.

Matt egyik legkedvesebb emlékei azok az alkalmak, amikor a vacsoraasztalnál ült a család.

„Minden este egyfajta családi est volt, amelyet nevetéssel, dicséretekkel, bátorítással, érdekes beszélgetésekkel, bizonysággal, tanítással és a szeretetünk kifejezésével töltöttünk – mondta. – Mindig tudni lehetett, hogy apa akkor a legboldogabb, amikor otthon van a családjával.”

Holland elnöknek és a családjának később volt oka a gyászra is, amikor 2023. július 20-án elhunyt Holland nővér. A temetésen Holland elnök a legnagyszerűbb asszonynak nevezte, akit valaha is ismert. Majd hozzátette: „Ő minden volt, ami egy társ lehet ebben a világban, és köszönöm Istennek, hogy a következőben is ott leszünk egymásnak.”

Egy apostol tanúsága

Az egyháztagok ismerik és becsben tartják Holland elnök általános felhatalmazottként tartott szívélyes beszédeit. Mindegyiket átszövi a Jézus Krisztus engeszteléséről és a Szabadító szeretetéről vallott erős bizonysága.

„Az Isten irgalmas természetére történő hagyatkozás áll a Krisztus által tanított evangélium középpontjában – mondta. – Bizonyságomat teszem arról, hogy a Szabadító engesztelése nemcsak a bűneink terhét emeli le rólunk, hanem csalódásaink és bánatunk, valamint szívfájdalmaink és kétségbeesésünk terhét is.”

Egy másik alkalommal ezt tanácsolta: „[V]áljunk még inkább az Úr Jézus Krisztus tanítványaivá, nem pusztán szóban és nem csupán akkor, ha az kellemes vagy kényelmes, hanem tettekben, bátorságban és hitben is – akkor is, amikor ösvényünk magányos és keresztünk nehezen elviselhető.”

Erről is bizonyságot tett: „Az igaz tökéletesség elnyerésére egyetlen reményünk van: hogy mennyből jövő ajándékként kapjuk meg azt – saját erőből nem tudjuk kiérdemelni. Így hát Krisztus kegyelme nem csupán a bánattól és a bűntől és a haláltól nyújt szabadítást, hanem szabadítást önmagunk állandó bírálatától is.”

Holland elnök mindig arra összpontosított, hogy segítsen a hallgatóságának megérteni a Szabadító központi szerepét Atyánk tervében: „Ha Jézus – a neve, a tana, a példája, az isteni mivolta – lesz hódolatunk középpontjában, azzal megerősítjük az Alma által egykor tanított nagyszerű igazságot: »[S]ok eljövendő dolog van; [de] íme, van egy dolog, mely mindezeknél fontosabb – …a Megváltó[, aki] élni fog és eljön népe közé« [Alma 7:7]”.

Bizonysága Jézus Krisztusról elválaszthatatlanul összekapcsolódik a bizonyságával Joseph Smith prófétáról és a Mormon könyvéről. Annak a könyvnek az ereje segített alakítani a tanításait és az életét:

„Tanúként betöltött szerepemben ki akarom jelenteni, hogy a lelki élmények és szent megerősítések, amelyeket a Szabadítóval és az Ő visszaállított egyházával kapcsolatban átéltem, először akkor érkeztek, amikor fiatal férfiként a Mormon könyvét olvastam. […]

A Mormon könyvének – az eredetének, a tanainak, valamint az előjövetele körülményeinek – igaz volta központi helyet foglal el Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza igaz voltában. […]

A Mormon könyve megerősíti azon még emelkedettebb és fenségesebb hitünket abban, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, a világ Szabadítója és Megváltója.”

Habár a hangját nem halljuk többé, mindenki, aki valaha is hallotta vagy olvasta Jeffrey R. Holland elnök tanúságtételét az Úrról és Szabadítóról, Jézus Krisztusról, soha nem felejti el azt – éppen úgy, ahogy soha nem fogják elfelejteni erőteljes beszédeit sem.