Russell M. Nelson elnök: Próféta és apostol

Fiatalkori hit

Russell Marion Nelson 1924. szeptember 9-én született az Amerikai Egyesült Államokban, a Utah állambeli Salt Lake Cityben, Marion C. Nelson és Edna Anderson Nelson gyermekeként. Nelson elnök ezt mondta szüleiről: „A szeretetet tették a legfőbb hatássá az otthonukban. […] Együtt olvastunk, együtt énekeltünk, együtt szórakoztunk és együtt munkálkodtunk.”

Nelsonék otthona boldog, szeretetteljes és támogató hely volt. A taníttatás nagyon fontos volt Marionnak és Ednának. Nelson elnök ezt mondta: „Készek voltak meghozni bármilyen szükséges áldozatot, hogy segítsenek nekünk, gyermekeknek, elérni azt, amivé válni szerettünk volna. […] A bátorításuk, valamint a tanulmányok és a szolgálat örökérvényűségébe vetett teljes bizalmuk nélkül az életem soha nem lett volna olyan, amilyen.”

Habár Russell szülei támogatták a tevékeny egyházi részvételét, ők maguk tevékenyebbek voltak a közösségükben, mint az egyházban. Az ifjú Russell aggódott, hogy a szülei talán soha nem lesznek egymáshoz pecsételve. Ám bízott abban, hogy az Úr meg fogja válaszolni a családjáért elmondott imáit. Sok év elmúltával ez így is lett. 1977. március 26-án Mariont, Ednát és a gyermekeiket egymáshoz pecsételték a Utah-i Provo templomban. Nelson elnök azt mondta, hogy ez volt a legnagyszerűbb ajándék, amelyet a szüleik valaha is adtak a családjuknak.

Russell már fiatalon eldöntötte, hogy orvostudományt fog tanulni. Kutatni akarta az ismeretlent, és szolgálni akarta az embereket. Döntésére visszatekintve ezt mondta: „A gondolatmenetem az volt, hogy a legszebb életpálya, amelyet egy ember kívánhat, az anyaság. […] A második a hivatások sorában az orvostudomány. Így mindennap segíthetem és taníthatom az embereket.”

Miután 1941-ben leérettségizett, Russell megkezdte orvosi előkészítő tanulmányait a Utah-i Egyetemen. A második világháborút övező bizonytalanság miatt Russell négy év anyagát három évbe sűrítette. Nagyon lefoglalta a tanulás, de még így is talált időt arra, hogy előadásokban szerepeljen és más társasági eseményeken vegyen részt. Egy ilyen előadás által ismert meg egy fiatal nőt, aki később a felesége lett. Amikor először meglátta Dantzel White-ot a színpadon gyakorolni, csak annyit mondott: „Ki ez a gyönyörű lány, aki ott fent énekel?”

1945. augusztus 31-én Russell és Dantzel házasságot kötött a Salt Lake templomban. „Egyértelműen ez a legeslegfontosabb dolog, amit valaha is tettem – emlékezett vissza erre 1982-ben. – Oly sokat kaptam tőle: társaságot, tíz gyönyörű gyermeket és azt a megannyi csodálatos megfoghatatlan dolgot, amit egy feleség ad a férjének, hogy segítsen neki kiteljesedni és önzetlenné válni.”

Mire 1945. júniusában megkapta az alapdiplomáját, addigra már az elsőéves orvosi tanulmányait folytatta, és három év alatt elvégezte a négyéves orvosi képzést. 22 évesen, 1947 augusztusában, summa cum laude diplomázott.

Az isteni törvények betartása

Miután dr. Nelson elvégezte az orvosi egyetemet, Dantzellel Minnesota államba költöztek. Itt csatlakozott egy kutatócsoporthoz, amely egy mesterséges szív-tüdő gép kifejlesztésén dolgozott. A gép minden részét a csapat tervezte meg és készítette el.

Kutatásai során dr. Nelsonra bátorítóan hatott az isteni törvényeknek való engedelmességről szerzett tudása. Tudta, hogy „minden királyságnak adatott törvény” (Tan és szövetségek 88:36), és hogy ebbe beletartozik „még a szívverés áldása is”. Ha a csapata meg tudná érteni ezeket a törvényeket, azokat felhasználhatnák a betegek megáldására.

„Ez azt jelentette számomra, hogy amennyiben dolgozunk, tanulunk és a megfelelő kérdéseket tesszük fel a tudományos kísérleteink során, akkor megismerhetjük a törvényeket, amelyek a szívverést szabályozzák. Nos, miután elsajátítottuk ezen törvények némelyikét, tudjuk, hogyan kapcsoljuk ki a szívverést, végezzünk finom javításokat a sérült billentyűkön és kamrákon, majd hagyjuk, hogy a szív újra verni kezdjen.”

A szív-tüdő gépen végzett munkáját követően dr. Nelson tovább kutatott a nyitott szívműtéteket fejlesztő módszerek után. 1955-ben Utah-ban elsőként végzett sikeres nyitott szívműtétet szív-tüdő gép segítségével.

E siker ellenére a nyitott szívműtét még mindig feltérképezetlen terület volt. Dr. Nelson tudomást szerzett egy párról, akik egy veleszületett szívelégtelenség miatt már elvesztették az első fiukat, most pedig egy lányuknál állították fel ugyanezt a kórképet. Nagyon rossz állapotban volt, de dr. Nelson megígérte, hogy mindent megtesz érte, amit csak tud. Sajnálatos módon a műtét után a gyermek meghalt. Később ugyanez a szülőpár egy másik kislányát vitte el hozzá, aki szintén szívelégtelenséggel született. Rajta is elvégezte a beavatkozást, ám ez a gyermek is elhunyt. Dr. Nelsont letaglózta a gyász. Megesküdött, hogy soha többé nem műt emberi szívet.

Habár Dantzel osztozott a fájdalmában, bölcsen azt mondta neki, hogy ha ő felhagy a munkájával, akkor valaki másnak kell majd megtanulnia mindent, amit ő már elsajátított. „Vajon nem lenne-e jobb tovább próbálkozni, mintsem felhagyni az egésszel és várni, hogy mások sok fájdalom árán megtanulják azt, amit te már tudsz?”

Így hát dr. Nelson visszatért a laboratóriumba és a műtőasztalhoz, és keményebben dolgozott mint valaha. Idővel az ország vezető szívsebészei közé került. Csak 1983-ban – apostoli elhívása évében – egy év alatt 360 műtétet végzett.

Dr. Nelson a kutatásnak, a tanításnak és a műtéteknek szentelte tehetségeit. Számos befolyásos helyi, országos és nemzetközi szakmai feladatkörben szolgált. Megkapta az Amerikai Sebészeti Testület és az Amerikai Mellkassebészeti Testület minősítését, majd pedig hat éven át szolgált az Amerikai Mellkassebészeti Testületben. Szolgált emellett a Mellkassebészeti Igazgatók Társasága, az Érsebészeti Társulat, valamint Utah Állam Orvosi Társasága elnökeként, továbbá az Amerikai Mellkassebészeti Testület igazgatójaként.

Az UNSZ Kórházban a Mellkassebészeti Részleg elnökeként és az igazgatótanács alelnökeként szolgált. Megannyi elismerésben részesült, többek között elnyerte az Amerikai Szívgyógyászati Társaság Nemzetközi Jószolgálat díját, és az Amerikai Teljesítményakadémia Aranytál díját. Ezenkívül címzetes professzori címet kapott a Kínai Népköztársaság három egyetemétől.

Ha szeretet van otthon

Az évek során a Nelson család kilenc lánnyal és egy fiúval áldatott meg. Zsúfolt napirendje és megannyi feladata miatt Russell nem tudott mindig otthon lenni a családjával. De a felesége ezt mondta róla: „Amikor itthon van, akkor itthon van!” A családja számára soha nem volt kérdés az irántuk táplált szeretete.

Nelsonék otthona telve volt zenével, nevetéssel és szolgálattal. Odafigyeltek arra, hogy tanulmányozzák a szentírásokat és családi estet tartsanak. Eljártak mérkőzésekre és családi autós túrákra.

Russell és Dantzel szeretettel és türelemmel nevelték gyermekeiket. Ritka esetekben Russell leszólt a lépcsőről a lányainak: „Lányok! Lehetne egy kicsit halkabban? Vannak emberek, akiknek az élete múlik azon, hogy apátok kialussza-e magát az éjjel.”

Mivel gyakran utazott orvosi gyűlésekre, általában elvitt magával legalább egyvalakit a családból, hogy közel maradhasson a gyermekeihez. Egy egyházi vezető egyszer azt mondta neki, hogy ez a gyakorlat „bölcs befektetés”. Ahogy Nelson elnök mondta: „Az életem során megannyi címet viseltem már: doktor, százados, professzor és elder. Ám az általam legtöbbre tartott megnevezések a férj, apa és nagyapa.”

Ahogy a család egyre növekedett és a gyermekek kirepültek, módot találtak arra, hogy közel maradhassanak egymáshoz. Elindították a Nelson Newst, egy havonta megjelenő újságot, amelyben szerepelt egy-egy cikk minden családtagtól, valamint egy naptár a fontos családi eseményekkel. Minden hónapban tartottak egy családi vacsorát és egy bulit, így ünnepelve meg a születésnapokat és évfordulókat abban a hónapban. Akik nem tudtak eljönni, azok is tudhatták, hogy gondolnak rájuk.

Noha neves sebészként megerőltető volt az időbeosztása, dr. Nelson a családját és az egyházi szolgálatot tette az első helyre. Apostoli elhívása előtt cövekelnökként, regionális képviselőként és a Vasárnapi Iskola általános elnökeként is szolgált.

Amikor 1964-ben Spencer W. Kimball elder (1895–1985) elhívta és elválasztotta dr. Nelsont cövekelnöknek, azzal viccelődött: „Mindenki, akivel interjút tartottunk, azt mondta, hogy te megfelelő lennél, de nincs időd. Van rá időd?”

Russell így válaszolt: „Azt nem tudom, de megvan hozzá a hitem!”

Russell elmondta Kimball eldernek, hogy számára az egyik legnagyobb terhet az aortabillentyűk cseréjével kapcsolatos műtétek jelentették. A halálozási arány nagyon magas volt, és minden beteg többórás vagy akár többnapos személyes gondozást igényelt.

„Az áldásban, amelyet aznap kaptam tőle – idézte fel Nelson elnök –, kifejezetten megáldott azzal, hogy csökkenni fog az aortabillentyű-műtétekhez kapcsolódó halálozási arány, az eljárás pedig nem fogja többé felemészteni az időmet és erőmet úgy, mint a múltban. A következő évben tényleg csökkent a műtét időigénye, nekem pedig lett időm rá, hogy abban és más elhívásokban szolgáljak. Mi több, a halálozási arányszámaink lecsökkentek a mai szintre – egy nagyon alacsony és elfogadható, tűrhető szintre. Milyen érdekes, hogy nyolc évvel később pont ugyanezt a műtétet végeztem el Kimball elnökön.”

Abban az időben, amikor Kimball elnök a Tizenkét Apostol Kvóruma ügyvezető elnökeként szolgált, súlyos szívbetegséggel küzdött, és tudta, hogy meg is halhat. 1972-ben Kimball elnök és az Első Elnökség találkozott dr. Nelsonnal, hogy orvosi tanácsot kérjenek tőle. Kimball elnök korából adódóan dr. Nelson nem javasolhatta a szükséges műtétet.

Kimball elnök egyetértően ezt mondta: „Öreg ember vagyok már, készen állok a halálra.”

Ekkor Harold B. Lee elnök (1899–1973) felállt, rácsapott az asztalra, és ezt mondta: „Spencer! Te elhívást kaptál! Nem halhatsz még meg! Az a dolgod, hogy minden szükségeset megtegyél azért, hogy gondoskodj magadról és tovább élj.” Így hát Kimball elnök a műtét mellett döntött.

A beavatkozás előtt az Első Elnökség áldást adott dr. Nelsonnak, amelyben biztosították róla, hogy a műtét rendben fog zajlani, és nem kell félnie a hiányosságai miatt, mert „az Úr e műtét elvégzésére nevelte fel őt”.

A műtét simán ment, és dr. Nelson tudta, hogy a sikert az Úrnak köszönheti. A beavatkozás végeztével az az erőteljes benyomása támadt, hogy a férfi, akit éppen megoperált, egy nap az egyház elnöke lesz majd.

Amikor Kimball elnököt 1973-ban elrendelték az egyház új elnökének, Dr. Nelson írt neki egy levelet, melyben a sebészeként biztosította arról, hogy az egészségi állapota nem fogja visszatartani az új elhívásában. Ez csupán egy volt a megannyi alkalom közül, amikor orvosi szaktudásának köszönhetően megáldhatta a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjainak az életét.

1984. április 7-én Nelson doktorból Nelson elder lett, amikor Spencer W. Kimball elnök elhívta a Tizenkét Apostol Kvórumának a tagjává. A családját akkora sokként érte az elhívása, hogy az egyik lányánál – aki akkoriban éppen gyermeket várt – megindult a szülés. Nelson elder szerint az elhívás bejelentése „segítette világra” a Nelson házaspár 22. unokáját.

Széles körű orvosi képzettsége és tapasztalata ellenére Nelson elder jól tudta, hogy a legnagyobb hatalom Istentől jön, és a legnagyszerűbb munka az Ő szolgálatában rejlik.

„Az emberek egyedül nem sokat tudnak tenni a beteg vagy megtört testek meggyógyításáért – mondta Nelson elder. – Tanulással egy kicsit többet tehetünk, magasabb szintű egészségügyi diplomák és képzések megszerzésével pedig még egy kicsivel többet. Ám a valódi hatalom a gyógyításra Isten ajándéka.”

Nem sokkal azután, hogy Nelson eldert elhívták apostolnak, egy szakmai konferencián elhangzott a bejelentés, miszerint dr. Nelson mostantól nem praktizál szívsebészként, mert „az egyháza »szentté« avatta”.

Amikor Nelson elder elmesélte ezt a történetet, elmagyarázta, hogy „némelyek tévesen úgy gondolják, hogy [a szent kifejezés] boldoggá avatottat vagy tökéleteset jelent. Nem így van! Szent az, aki hisz Krisztusban és ismeri az Ő tökéletes szeretetét. […] Egy szent szolgál másokat, tudva, hogy minél többet szolgál valaki, annál nagyobb esélye van a Léleknek, hogy megszentelje és megtisztítsa őt.”

A Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként végzett 31 évnyi szolgálat után, Boyd K. Packer elnök halálát követően, Nelson eldert 2015 júliusában elválasztották a kvórum elnökeként.

Nelson elnök egy konferenciai beszédében ezt mondta: „Az életet nem szánták könnyűnek. […] Csak azok győzedelmeskednek, akik összeszedik a hitüket ahhoz, hogy a csapáson maradjanak – a szoros és keskeny úton.”

Élete során Nelson elnöknek is kijutott a kihívásokból. 1991-ben az egyik lányánál, Emilynél rákot állapítottak meg. Nem sokkal ezt követően pedig limfómát diagnosztizáltak a feleségénél. Habár Dantzel idővel felépült, Emily a betegséggel folytatott hosszas küzdelem után elhunyt.

Majd 2005-ben váratlan hirtelenséggel Dantzel is elhunyt. A halálát követő általános konferencián Nelson elnök ezt mondta: „Dantzel nemcsak egy szeretett és szerető társ volt. Tanító volt. Nemes példájával hitre, erényre, engedelmességre és irgalomra tanított. Megtanított, hogyan legyek figyelmes és szeretetteljes. Neki köszönhetően ismerem azokat az áldásokat, amelyek egy férjet, apát és nagyapát érhetnek.”

2019 elején egy újabb szomorú fejlemény történt, amikor egy másik lánya, Wendy is életét vesztette rákban. „A bánat könnyeiből a várakozás könnyei lesznek akkor, ha örökkévaló látásmódra teszünk szert” – mondta Nelson elnök a temetésén.

Nelson elnök gyakran osztotta meg a bizonyságát az általa oly jól ismert tudományok, a teremtés, valamint az általa megerősített mennyei terv közötti összhangról. Az emberi test csodáiról beszélve ezt mondta: „[N]éhányan tévesen úgy vélik, hogy e bámulatos fizikai jellemzők véletlenül jöttek létre, illetve egy távoli ősrobbanás következményei. Tegyétek fel magatoknak a kérdést: »Vajon egy nyomdában bekövetkező robbanás egy szótár létrejöttét eredményezné-e?«” A tanulmányai és szakmai tapasztalatai csak alátámasztották azt a lelki meggyőződését, hogy ezek az elgondolások összhangban vannak egymással.

Rendszeresen beszélt a nőiség iránti tiszteletéről és a nők erejéről az evangéliumban. Megosztotta, mit tanult Évától a papságról, valamint arról, hogy a férfi és a nő egymás társai. Annak a megértésére buzdította az egyháztagokat, hogy a „férfiak és nők együtt és egyenlő mértékben részesülnek a legmagasabb szintű szertartásokban az Úr házában”. Egy 2015. októberi konferenciai beszédében így kérte az egyházban lévő nőket: „Lépjetek előre! Foglaljátok el jogos és szükséges helyeteket az otthonotokban, a közösségetekben és Isten királyságában – sokkal inkább, mint eddig bármikor is.”

2006-ban Nelson elnök házasságot kötött Wendy L. Watsonnal, aki házasság- és családterapeuta professzor és klinikai szakember. 2009-ben a Családok Világkongresszusán, ahol mindketten felszólaltak, Nelson elnök ezt mondta: „Azt is tudom, milyen az, hogy Mennyei Atya azzal áldott meg, hogy másodjára is házasságot köthettem, méghozzá egy olyan nővel, aki tele van könyörülettel és nagylelkűséggel, és aki újra teljessé tette a családomat.” Nelson elnök és nővér elkötelezett szolgálatuk során beutazták a világot.

Szolgálattétele valóban világméretű volt. Felszentelte a Japán Szapporo templomot, a Chilei Concepción templomot és az Olaszországi Róma templomot, valamint a világ több pontján is részt vett templomok felszentelésén, többet között a Utah-i Payson templomén, az Ukrajnai Kijev templomén és a Ghánai Accra templomén. Ő szentelte fel az Élettudományok épületét is a Brigham Young Egyetemen 2015 áprilisában. 31 országot szentelt fel az evangélium prédikálására. Részt vett az evangélium eljuttatásában a kelet-európai országokba, és a szolgálattétele során legalább 30 országban ismerték el hivatalosan az egyházat.

Akárhova is utazott, Nelson elnök mindig különleges figyelmet szentelt a gyermekeknek. Amikor a kanadai Brit Kolumbiában összegyűlt több mint 4000 egyháztag előtt tartott beszédet, szerette volna látni a családjuk körében ülő gyermekeket. Beszéde közben megkérte a gyermekeket, hogy álljanak fel a székükre és integessenek. Nelson elnök mosolygott és izgatottan integetett, amikor gyermekeket látott kiemelkedni a tömegből. „Igen! – mondta. – Most már látlak benneteket.” Kedvessége és világossága Isten gyermekeinek a millióihoz ért el szerte a világon – fiatalokhoz és idősekhez egyaránt.

Az, ahogy Nelson elnök az életét élte, az általa tehető legnagyobb tanúság és bizonyság a Szabadítóról.

Az egyik ilyen pillanatot akkor láthattuk, amikor apostoltársa, Joseph B. Wirthlin elder (1917–2008) éppen az egyik utolsó konferenciai beszédét mondta. Wirthlin elder a jószívűségről és a mások iránti szeretetről beszélt, amelynek utolsó napi szentekként meg kell minket határoznia. Beszéde közben elkezdett megállíthatatlanul remegni. Nelson elnök csendesen odasétált hozzá, átkarolta, és így támogatta őt a beszéde hátralévő részében. Erőteljes, néma megnyilvánulása volt ez a szeretetnek, amelyet mások iránt tanúsítanunk kell.

„Már régen megtanultam, hogy engedelmeskedjek a Lélek csodás, édes suttogásainak: a tanácsok követésére irányuló ezen erős késztetéseknek – fogalmazott Nelson elnök –. Különösen kijózanító a tudat, hogy habár mi talán meg vagyunk elégedve a dolgokkal jelenlegi helyzetükben, az Úr valami olyat hozna ki belőlünk, amit el sem tudunk képzelni. Az egyetlen dolog, amit elvár tőlünk, az, hogy felkészítsük magunkat – hogy igyekezzünk elegyengetni a tökéletlenségeinket, és hogy igyekezzünk mindennap jobbá válni annál, mint amilyenek egyébként lennénk.”

Nelson elnök mindig is odafigyelt ezekre az erős késztetésekre. Azon két kislány halálának az emléke, akiknek az életét a pályafutása elején nem tudta megmenteni, nehéz teherként telepedett az elméjére, különösen miután megtudta, hogy a család megkeseredett maradt iránta és az egyház iránt. Közel hatvan éven keresztül gyászolta e veszteség emlékét és bánkódott a család miatt. Számos alkalommal próbálta felvenni velük a kapcsolatot, sikertelenül.

Majd 2015-ben egy éjszaka arra ébredt, hogy a két kislány jelenlétét érzi, ahogy igyekeznek kapcsolatot teremteni vele. Így írta le: „Bár nem láttam vagy hallottam őket a fizikai érzékszerveimmel, éreztem a jelenlétüket. Lélekben hallottam könyörgésüket. Üzenetük rövid és egyértelmű volt: »Nelson fivér, senkihez sem vagyunk hozzápecsételve! Tudsz segíteni nekünk?«”

Nelson elnök ismét megpróbálta felvenni a kapcsolatot a még életben lévő apával és a lányok öccsével, és ez alkalommal sikerrel járt. Alázatosan letérdelt az apa előtt, elmondta neki a lányok kérését, és felajánlotta, hogy elvégzi a pecsételő szertartásokat. Elmondta, hogy időt és erőfeszítést követel majd, mivel az apa és a fia nem voltak még felruházva. Ahogy a Lélek betöltötte a szobát, az apa és a fiú beleegyeztek, hogy megkezdik a szükséges felkészülést. Nelson elnök később örömkönnyeket hullatott, amikor egybepecsételhette a családot a Utah-i Payson templomban.

Amikor Thomas S. Monson elnök (1927–2018) 2018 kora januárjában elhunyt, a Tizenkettek Kvóruma imádságosan összegyűlt, hogy iránymutatást kapjon az Úrtól egy új próféta elhívására. 2018. január 14-én Russell M. Nelsont elválasztották prófétaként és Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza 17. elnökeként.

Elnökként tett első nyilatkozatában, mely a Salt Lake templom csatlakozó melléképületéből került közvetítésre, arra buzdította az egyház tagjait, hogy maradjanak meg a szövetség ösvényén, és a következő erőteljes ígéretet tette: „A Szabadító követése iránti elkötelezettségetek – azáltal, hogy szövetségeket köttök Vele, majd meg is tartjátok azokat a szövetségeket – minden olyan lelki áldás és kiváltság előtt megnyitja majd az ajtót, amely csak elérhető a férfiak, nők és gyermekek számára mindenhol.”

Kijelentette, hogy új Első Elnökségként „a végcélt szem előtt tartva szeretnénk belevágni”, majd elmagyarázta, hogy „a végcél, melyre mindegyikünk törekszik, az, hogy hatalommal ruháztassunk fel az Úr házában, családként eggyé pecsételve, hűen a templomban kötött szövetségekhez, ami feljogosít bennünket Isten legnagyszerűbb ajándékára – az örök életre.”

Ismét utalva a szövetség ösvényére, felhívást intézett az arról letérőkhöz, hogy jöjjenek vissza, biztosítva őket, miszerint „van hely szám[ukra] itt, az Úr egyházában”.

Az egyház tagjai hosszú ideig emlékezni fognak arra az izgatottságra, amely azon az első általános konferencián volt érezhető, amelyen Nelson elnök elnökölt prófétaként és elnökként. Ezen a konferencián Nelson elnök bejelentette, hogy a főpapok és az elderek minden egyházközségben egy kvórumba lesznek összevonva, „hogy még eredményesebben végezhessük az Úr munkáját”. Bejelentette a házitanítás és a látogatótanítás kivezetését, létrehozva egy „újabb, szentebb megközelítését… a másokról való gondoskodásnak és a nekik való szolgálattételnek”, egy változást, amely megnyitja az „egyház történetének ezen új fejezetét”. A konferencia zárásaként Nelson elnök hét új templomot jelentett be.

Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából mindenki nevében beszélt, amikor Nelson elnök második bejelentését követően ezt mondta: „Az élet legemlékezetesebb pillanatai azok, melyek során megrohan minket a kinyilatkoztatás. Nelson elnök, nem tudom, még hány ilyen »rohamot« tudunk elviselni ezen a hétvégén!

A kinyilatkoztatás ezen áradata továbbra is jellemző maradt Nelson elnök szolgálattételére prófétaként, látnokként és kinyilatkoztatóként. Ezen első konferencia után Nelson elnök és a felesége, Wendy, körbeutazták a világot, ahol egyháztagokkal találkoztak és tanították őket, köztük azokon a területeken élőket is, ahol nem sokkal azelőtt jelentette be a jövőben ott megépülő templomokat.

Egy világméretű áhítat során ő és Nelson nővér felhívást intéztek az egyház fiataljaihoz, hogy legyenek részesei „a legnagyobb kihívásnak, a legnagyobb ügynek és a legnagyobb munkának ma itt a földön” – Izráel egybegyűjtésének.

Nem sokkal ezután kiadott egy közleményt az egyház helyes nevének a használatáról, melynek a fontosságát – amint azt kifejtette – az Úr erősítette meg az elméjében.

A 2018. októberi általános konferencián Nelson elnök ismét kihangsúlyozta az egyház teljes neve használatának a fontosságát. Bejelentette az otthoni evangéliumi tanulásra és tanításra fektetett hangsúly megújítását, kijelentve, hogy „eljött az ideje az otthonközpontú egyháznak, megtámogatva mindazzal, ami a gyülekezeti, egyházközségi és cöveki épületeinkben történik”. Ez az otthonközpontú, egyház által támogatott terv kétórásra rövidítette a háromórás vasárnapi istentiszteletet, és bevezetett egy új tananyagot, amelyet az egyének és a családok otthon tanulmányozhatnak. A konferencia zárásaként Nelson elnök bejelentett 12 további templomot – a legtöbb templomot, amennyit egyszerre valaha is bejelentettek.

Prófétaként Nelson elnök megmutatta nekünk, mit jelent az Úr akaratát keresni és hamar a kinyilatkoztatás szerint cselekedni. Minden egyháztagot arra buzdított, hogy ők is így tegyenek:

„Arra buzdítalak benneteket, hogy nyújtózkodjatok a személyes kinyilatkoztatás elnyerését illető jelenlegi lelki képességeteken túlra…

Oly sok minden van még, amit Mennyei Atyátok tudatni akar veletek! […]

[M]egígérem nektek, hogy ha kitartotok az engedelmességben…, akkor meg fogjátok kapni a keresett tudást és megértést. Az Úr által nektek szánt minden áldás valóra fog válni – még csodák is.”

Apostolként elmondott első konferenciai beszédében Nelson elder a következő szavakkal utalt a templomban kötött szövetségeire: „A mai nap megerősítem az ígéretemet, miszerint mindent, amivel csak rendelkezem, odaadom Isten királyságának a felépítésére a földön. Ezen elhívás elfogadásával – annak a tudatában, hogy kihívások, felelősségek és kulcsok ruháztatnak rám, valamint gyötrelmek is érnek majd – ennek szentelem az erőfeszítésemet, az erőmet és mindenemet.”

Évekkel később, két nappal az után, hogy elválasztották prófétaként, Nelson elnök hasonló ígéretet tett: „Odaadásomat fejezem ki Isten, a mi Örökkévaló Atyánk iránt, valamint Fia, Jézus Krisztus iránt. Ismerem Őket, szeretem Őket, és megfogadom, hogy szolgálni fogom Őket – és benneteket – életem minden hátralévő leheletével.”

Nelson elnök a végsőkig betartotta e szent ígéretet. Mindenki számára, aki ismerte őt vagy hallotta beszélni, világos volt, hogy teljesen bizonyos afelől, miszerint az Úrnak való engedelmesség bebiztosítja az Úr áldásait. Nelson elnök valóban példamutató szövetségmegtartó volt. Szövetségei megtartásában pontos volt.

Egy általános konferencia alkalmával Nelson elnök ezt mondta: „Ha az Úr igazlelkű ösvényén jártok, abban az áldásban lesz részetek, hogy megmaradtok az Ő jóságában, valamint világosságul és szabadítókként szolgáltok majd népe számára.”

Russell M. Nelson elnök élete ilyen világosságként ragyogott és ragyog továbbra is.