A rejtélyes konzerv

„Anya, ebben mi van?” Zelda egy nagy, fém konzervdobozt húzott elő a szekrény hátuljából. „Nincs rajta címke.”

„Erről megfeledkeztem – mondta Anya. – Lejött a címke néhány konzervről, így a boltban olcsóbban lehetett hozzájuk jutni. Vettem egyet. Úgy gondoltam, valószínűleg borsókonzerv.”

Zelda elfintorodott. A borsókonzerv nem tartozott a kedvencei közé.

Anya megfogta a konzervdobozt és felfordította. „Nemsokára lejár a szavatossága. Jobb, ha még ma elfogyasztjuk.” Az asztalra tette a konzervet.

„Az meg mi?” – kérdezte Jonatán, Zelda bátyja.

„Ki tudja? – mondta Zelda. – Anya szerint borsó.”

Jonatán megrázta a konzervet. „Nem olyan a hangja, mint a borsónak. Szerintem bab.”

Ettől remek ötlete támadt Zeldának. Hozott ragasztószalagot és filcet, majd egy papírra ráírta, hogy borsó, egy másikra pedig azt, hogy bab. Ezután felragasztotta azokat a konzervre.

Aztán egy pillanatra elgondolkodott, majd egy újabb papírra azt írta: paradicsomszósz.

Ekkor Apa lépett be a konyhába. „Mi a helyzet?”

„Játszunk – mondta Anya. – Ki kell találni, mit rejt a konzerv.”

Apa a kezébe vette a konzervet, erősen megrázta, és megszaglászta. „Gomba!” – jelentette be.

Mindenki felnyögött. „Csak gombát ne!” – mondta Zelda. Az rosszabb, mint a borsó, a bab vagy a paradicsomszósz. „Lehet, hogy inkább ki kellene dobnunk ezt a konzervet.”

„Nem vagy kíváncsi rá, hogy valójában mi van benne?” – kérdezte Anya.

Apa megragadta a konzervnyitót. „Én az vagyok!”

Míg Apa kinyitotta a konzervet, Zelda befogta a szemét. Amikor azonban lehúzta a konzerv fedelét, meglepődött. Tele volt ízletes gyümölcsökkel!

„Nyami!” – kiáltotta, miközben a körte-, szőlő-, cseresznye- és őszibarackdarabokra nézett.

Jonatán tálkákat és kanalakat vett elő. „Együnk!”

Zelda mert egy kis gyümölcsöt a konzervből a tálkájába. „Hihetetlen, hogy mindannyian tévedtünk – mondta. – Biztos voltam, hogy undi étel van benne.”

„Előfordul néha, hogy embereket címkézünk így fel?” – kérdezte Apa.

„Ezt hogy érted?” – kérdezte Zelda.

Apa letette a tálkáját az asztalra. „Eldöntjük milyenek belül, miközben csak a külsejüket látjuk.”

Zelda elgondolkodott ezen. „Amikor Szonja még új volt az iskolában, azt gondoltam, hogy nem valami barátságos. Aztán megtudtam, hogy egyszerűen csak nem beszéli jól a nyelvünket. Most már állandóan együtt játszunk!”

„Ez egy jó példa” – jegyezte meg Anya.

„Én néha úgy érzem, hogy felcímkéznek – vallotta be halkan Jonatán. – Az iskolában a gyerekek azt mondják, hogy csak azért kapok jó jegyeket, mert a tanár kedvel engem. Pedig az igazság az, hogy keményen dolgozom, és minden házi feladatomat megírom.”

„A címkék fájni tudnak, ugye?” – kérdezte Apa.

Jonatán bólintott.

Zelda befejezte az utolsó falat gyümölcsét. „De minden címke rossz? A boltban tudnod kell, hogy mi az, amit megveszel.”

„Igazad van – felelte Apa. – Tehát mikor lehet jó egy címke?”

Jonatán felemelte a kanalát. „Ha igaz, ami rajta áll!”

„És ki tudja, mi van igazán egy emberben?” – kérdezte Anya.

„Mennyei Atya” – felelte Zelda és Jonatán egyszerre.

„Most már értem! – jelentette ki Zelda. – Isten gyermeke vagyok. Ez a megfelelő címke számomra.”

„Számomra is!” – vágta rá Jonatán.

„És számomra is!” – tette hozzá Apa.

„Mindenki számára – mosolyodott el Anya. – Ne címkézzünk fel tehát embereket az alapján, amit kívülről látunk, és ne higgyünk a nekünk adott hamis címkéknek. Mert csak Isten tudja, hogy valójában kik vagyunk legbelül.”

Zelda felírt valamit egy darab papírra és felragasztotta a pulcsijára. „Isten gyermeke” – mondta. Zelda elmosolyodott. Ez a címke tetszett neki a legjobban.

పీడీఎఫ్ ను తెరవండి

Illusztrálta: Róisín Hahessy